21. fejezet Boldogság

• 
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
   Will szemszöge
  
  
  
  
  
  
  Mikor fog felkelni? Úgy értem, minden rendben lesz ugye? - hallottam egy bájos hangot, ami idegesen kérdezgette apámat minden percben.
• Már mondtam Lena...Will fel fog ébredni. - nyugtatta meg apám, de Lena feszülten sóhajtgatott tovább. Elmosolyodtam.
• Fent van? - kérdezte suttogva.
• Szerintem kezd magához térni. - felelt anya.
• Mindig is kemény gyerek volt. - nevetett fel Raymund.
• Mi akkor ki is megyünk. Beszélgessetek! - mondta a családom szinte egyszerre, majd ajtó csapódás törte meg a csendet.
• Will! - szólított meg, és megfogta a kezem. Puha volt és selymes. Az illata pedig, mivel most gyengébb voltam erősebben hatott rám mint valaha.
• Jól vagyok. - súgtam neki halvány mosollyal, majd megszorítottam a kezét. Óriási sóhajt tört fel belőle.
• Ohh te jó ég! - ölelt át, mire nekem felpattantak a szemeim, és enyhe szisszenés hagyta el a számat.
• Jaj, ne haragudj! Teljesen megfeledkeztem a sebedről, de várj.....te csak ne mozdulj! - intett figyelmezően, majd már ott sem volt a szobában. Pár pillanat alatt vizes ruhával tért vissza.
• Szabad? - kérdezte, én pedig rábólintottam, és tisztogatni kezdte a sebet.
• Azt hittem, hogy....nagyon rosszra gondoltam. - törte meg pár perc múlva a csendet.
• A fantáziád használhatnád másra is. - nevettem fel.
• Biztos, hogy nem fáj? Elég rosszul néz ki. - vizsgálta meg közelebbről a sebet, és a lehelete szinte simogatta a bőrömet. Ha nem lettem volna ilyen klasszul, akkor lehet, hogy leteperem.
• Nem fáj, csak érzékeny ennyi, de semmi bajom. - próbáltam megnyugtatni.
• Tudni akarod, hogy...? - kezdtem volna, de közbevágott.
• Nem! Most pihenned kell és nem érdekelnek a történtek, azok később is ráérnek. Problémából van rengeteg, de személyeket nem lehet, könnyen pótolni. - pirított rám én pedig elképedve néztem rá. Óvatosan tisztította a sebemet, ami nagyon jól esett. Most is gyönyörű volt mint mindig. A haja most egyszerű cofba volt, ami még jobban kiemelte karakteres arcát, ami gyönyörű volt. A ruhája néhány helyen szakadt volt, gondolom a történtek miatt, de még ez sem csorbította a szépségét. Sőt, így csak még vonzóbb volt.
• Lena! Most már abba hagyhatod, tényleg jól vagyok. - vettem el gyengéden a kezét a hasamról, ő pedig láthatóan zavarba jött.
• Oké. - mondta lassan, majd letettem a vizes ruhát, ami enyhén véres volt.
• És te hogy vagy? - emeltem fel a fejét az állánál fogva.
• Én? Hát én....jól vagyok. - mondta, de nem nézett a szemembe.
• Jó, akkor most az igazat mondd. - kértem rá halkan.
• Hát, tényleg nincs semmi gond, csak megijedtem. - mondta ő is halkan.
• Miért? - faggatóztam továbbra is.
• Mert én....mert....azt hittem, hogy meg fogsz....halni. - suttogta, majd elfordította a fejét.
• Lena! - nevettem halkan, majd megfogtam a kezét.
• Látod, hogy nincs semmi bajom. Élek és virulok! - mutattam végig magamon. Elmosolyodott, de pár pillanat múlva újra szomorú szemekkel nézett vissza rám.
• Will én....én ma tényleg azt hittem, hogy elveszítelek és szóval én szeretném. - mondta zavarban és éreztem, hogy a bőre egy nagyon kicsit melegebb lesz.
• Szeretnéd? Mármint, hogy most mit is? - kérdeztem értetlenül.
• Szeretnék veled....együtt lenni. - rég nem dobogó szívem ebben a percben újra indult. Lena kimondta varázsszavakat és egy csapásra begyógyult minden sebem. Lena az enyém, csak az enyém. Már olyan régóta vártam arra, hogy megtörténjen ez az egész, és most teljesült a kívánságom. Bár sosem ringattam magam felesleges ábrándokba, mert mindig arra gondoltam, hogy Lena, hogy szerethetne egy ilyen szörnyeteget mint én. És mégis....Most zavarában a takarót piszkálta, de nem mert rám nézni. Istenem, ha tudná, hogy mennyire meg tud őrjíteni!
• Hát akkor üdv az én világomban édes! - húztam magamhoz, majd megcsókoltam. Belemosolygott a csókba és örültem, hogy nem ellenzi, nem húzódik el, és nem mondja azt, hogy hiba volt.
• A-a. - tolt el magától. Kérdően néztem rá.
• Majd csak miután felépültél. Nem szeretném ha az én lelkemen száradna a dolog. - magyarázta majd jókedvűen felnevetett. A hangja olyan volt mint a legtisztább csengettyű csilingelése.
• Hát jó....de akkor kárpótolnod kellesz. - vigyorogtam rá.
• Persze-persze. - szólt vissza a válla fölött mosolyogva, miközben kifelé ment.
• Ne hagyj sokáig magamra....depressziós leszek nélküled! - kiáltottam még utána poénból és hallottam, hogy újra felnevet. Lehet, hogy nehéz lesz néha, és lehet, hogy nem mindig fogunk egyet érteni, de a legfontosabb dolog most az volt, hogy tudtam Lena hozzám tartozik. És senki sem szakíthatja el tőlem, mert nem hagyom.