22. fejezet Szappanbuborék

• 
  Szia! - lépett oda hozzám a suli parkolójában Will, majd lágyan megcsókolt. Idegesen néztem körbe, nem voltam hozzászokva, hogy a fél suli rajtunk legelteti a szemét, mindennap amikor Will értem jött.
• Szia! Hogy vagy? - nyúltam izmos hasa felé. Végigsimított az oldalamon, majd elmosolyodott.
• Akkor is tudom, hogy fáj...csak ti férfiak...olyan makacsok vagytok. - fejtettem ki a véleményemet, miközben az autója felé igyekeztünk.
• Te nagy szakértő vagy. - jegyezte meg kuncogva, majd a kocsi orránál egy gyors puszit nyomott az orromra és elváltunk, hogy beüljünk.
• Mit csináltál napközben? - kérdeztem és figyeltem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Olyan valószerűtlen volt sokszor. Féltem, hogy egyszer csak eltűnik.
• Meglátogattam anyukádat..- valószínű még jobban elsápadtam, ha még nálam ez lehetséges volt.
• Mit mondtál neki? Miért beszéltél vele? - hadartam idegesen. Anyu eléggé féltett és nem kell, hogy még a fiú ügyeimből is nagy dolgot csináljon.
• Lena! - csitított, miközben gyengéden végig simított a karomon.
• Tudod, hogy anyu eléggé gyenge lelkileg.....nem kell ilyesmivel terhelni. - érveltem de nem tudtam Will szemébe nézni. Úgy éreztem mint aki titkolni akarná, hogy mi együtt vagyunk. Pedig nem ezt akartam én csak tényleg aggódtam anyu miatt. Willt pedig, szerettem.
• Hát pedig tulajdonképpen jól fogadta. - elakadt a lélegzetem.
• Te elmondtad neki? Mégis hogy tehetted? Megvárhattál volna. - mondtam durcásan.
• Lena...ha rád várok, akkor...nos mindegy. Most már tudja. És csak, hogy tudd nagyon is kedvel. - mondta önelégülten, mire én csak a szememet forgattam.
• Azt akarod mondani, hogy hipnotizáltad? - tettem fel egy újabb kérdést összeszűkített szemekkel.
• Dehogy is! Ő mégis csak az édesanyád! Miért nem vagyok elég...megnyerő hipnózis nélkül? - kérdezte majd gonosz mosolyt villantott rám.
• Hát nem is tudom....talán. - vakargattam az állam, de nem bírtam sokáig és elnevettem magamat.
• Téged sem kellett, hogy hipnotizáljalak, és mégis itt vagy mellettem. - nézett rám, miközben csendesen beszélt. Csak ne nézne így!
• Hát ja,...néha összejönnek a dolgok. - feleltem én is csendesen. Ezután az autóút csendesen telt.

• Mutasd meg! Látni akarom, hogy semmi baj nincs és, hogy gyógyul! - parancsoltam Willre, hogy mutassa meg a sebét. Az igazság az volt, hogy lelkiismeret furdalásom volt, mivel mégis csak én voltam a hibás és miattam szenvedte el a sérülést.
• Lena! Nincs semmi bajom. Nézz rám! - mutatott végig magán én pedig követtem a kézmozdulatát. Fekete trikó volt rajta, valamint egy egyszerű farmer és fekete cipő. A haja lazán a homlokába hullt, mint valami zselé reklámban. Tényleg nem úgy nézett ki, mint akinek valami baja lenne, de akkor is!
• Akkor megkérdezem majd az édesapád. - jelentettem ki egyszerűen, majd leültem az ágyára és keresztbe fontam magam előtt a karomat.
• Nagyon makacs nőszemély vagy! - sóhajtott nagyot, majd felhúzta a pólóját. A seb már hegesedett de szerintem még mindig vészesen nézett ki.
• Meg vagy elégedve? - kérdezte összehúzott szemöldökkel, majd vissza lehúzta a pólóját.
• Will ne gondolj valami buta libának....de én csak tényleg aggódom. Amúgy nem vagyok ilyen aggályos de...miattam van. - vallottam be szemlesütve. Éreztem, ahogy megsüllyed mellettem az ágy, majd megéreztem Will gyengéd érintését az arcomon.
• Soha sem gondoltalak buta libának. De tényleg felesleges aggódnod. - mosolyodott el a mondat végére. Felfeküdt az ágyra, majd magához húzott. Jóleső érzés futott végig rajtam. Tartozok valahová.
• Beszélnünk kellene. Itt van Tyler. - jegyezte meg és éreztem, ahogy mellkasa erőteljesebben emelkedik meg. Mérges lett.
• Én nem szeretnék erről beszélni. - szűrtem idegesen a fogaim között és gyűrögetni kezdtem a pólója szélét.
• Akkor mikor beszéljünk? Lena egy nap szembe kell nézned a tényekkel! - mormolta a nyakamba.
• Tudom, de még nem akarok. Majd...később. - feleltem.
• Nem zavar, hogy miért akartak megölni? Nem félsz, hogy esetleg valami olyat tettem ami nagyon rossz volt? - kérdezte komolyan. Tudtam, hogy csak rám akarja hozni a frászt, hogy beadjam a derekamat.
• Csak, hogy tudd felőlem aztán maga lehetsz a pokol is ha egyszer.....- mondtam, de nem fejeztem be a mondatot.
• Ha egyszer? - kérdezte Will, és csiklandozta a bőrömet a lehelete.
• Hosszas következtetés után arra jutottam, hogy igazán szeretlek. - meglepődtem újra csak magamon. Eddig még nem mondtam neki, hogy szeretlek.
• Mondd még egyszer! - kért csillogó szemekkel.
• Szeretlek. - feleltem nemes egyszerűséggel. Will nem szólt egy szót, se csak apró csókokat nyomott az arcom és a nyakam minden egyes négyzetcentiméterére, miközben mosolygott.
• Csak, hogy tudd én is szeretlek! De ez már régóta így van. Nem hiszem, hogy újat mondanék neked. - mormolta a nyakamba.
• Hééé te aztán tiszta vámpír vagy! Le sem tagadhatnád! Mindig nyakra mész? - kérdeztem halkan heherészve, majd viszonozni kezdtem minden egyes érintését.