Hello again!!!

Wow! Milyen furcsa, hogy újra eltelt egy év. Még csak most bontottunk pezsgőt, és most....újratölthetjük a poharunkat. Ja, és egy évvel öregebbek lettünk....újra. Na mindegy! Tudom, hogy még nincs éjfél meg pezsgőbontás, meg blablabla., de szeretnék Boldog Új Évet Kívánni mindenkinek! Szóval B.U.É.K.!!!

" Ballag már az esztendő vissza-vissza nézve,

Nyomában az öccse jő, vígan fütyörészve.

Beéri az öreget s a válláról legényesen leveszi

a terhet, pedig még csak gyermek.

Lépegetnek szótlanul, s mikor éjfél eljő,

Férfiasan kezet fog a múlttal a jövendő." 

( Ez az egyik legszebb és legjobb szilveszteri és új évi vers, szerintem. Mármint én ezt szeretem a legjobban. :D )

U.I.: Ja és valószínű, hogy 2011-ben is itt fogom rontani a levegőt!! xD

Puszi: Silver

8. fejezet Jason féle kiborulás, avagy újabb vámpír a klubban

Lena szemszöge

A nappaliban üldögéltem magam, mert anyu most is dolgozott, mint legtöbbször. Minden rendben lett volna, egy: ha nem lettem volna alig két hetes vámpír, kettő: ha nem öltem volna meg egy szerencsétlen fiút, aki még csak most ismerte meg volna az életet, három: ha Jason kijött volna a szobájából, ugyanis két napja nem láttam, de tudom, hogy a szobájában van. Megelégeltem a várakozást felmentem, majd felfeszítettem a szobát. A párnája véres volt. Atya ég! Mit művelt már megint? Csak nem verekedett, mint általában?

• Jason? - szólítottam meg. Felnyögött majd feltápászkodott az ágyban. Nem volt rajta póló, így megállapítottam, hogy a bátyám, többet jár gyúrni mint gondolnám. Az arcán nem volt seb, és semmi verekedésre utaló nyom. De a nyakán....harapás nyom volt.
• Jason mi van veled? - kérdeztem rekedt hangon a vér miatt.
• Fogalmam nincs, viszont a fejem majd szétmegy! - mondta fáradtan, majd visszafeküdt a párnára.
• Oké, pihenj csak! Aludj, oké? - kérdeztem, de már csak a horkolását hallottam. Mormota. Rögtön tárcsáztam Willt.
• Valami baj van? - kérdezte egyből.
• Öhhm....hát nem tudom. Velem semmi gond nincs, de bátyám több napja alszik és egy harapás nyom van a nyakán. - mondtam neki kétségbeesve, mire halk káromkodást hallottam a vonal végén, majd megszólalt.
• Ne engedd el otthonról! Pár perc és ott vagyok. - mondta, majd kinyomta a telefont. Gondoltam, azzal nem lesz gond, hogy ne engedjem sehová ugyanis Jason alszik, mint a bunda. Nem sokára kopogást hallottam a bejárati ajtón. Will volt az. Egy fekete bőrkabát volt rajta alatta pedig egy kék v-nyakkivágású pólót viselt, valamint egy fekete farmernadrágot vett fel. Hmm....hát igen. Milyen furcsa, hogy- hogy kitudnak rajzolódni az izmai, minden kis mozdulattól, mint például a lélegzetvételeinél.
• Hol van a bátyád? - hadarta gyorsan.
• Fent a szobájában. Alszik. - jelentettem ki aggódva. Will felviharzott a szobába én pedig követtem. Alaposan megvizsgálta Jason szívverését és pulzusát, mindezt anélkül, hogy felkelt volna az illető.
• Hát igen. Nos a bátyádból vámpír lett. - állapította meg, mire én csak kapkodtam a levegőt.
• Ilyen nincs! Nekem egyszerűen....elegem van. Ez túl sok! - mondtam mérgesen már a nappaliban.
• Nem hiszem, hogy gond lesz vele. - próbált vigasztalni, de most nagyon dühös voltam.
• Nem lesz? És ki fogja megmondani neki, hogy: Hát figyelj bátyus, vámpír vagy! De tudod mit üdvözöllek a klubban, ugyanis én is az vagyok, sőt Will meg az egész családja is az! - mondtam dühösen és egyre jobban hergeltem magam.
• Mi vagy te? - kérdezte meg Jason. Azt hittem elájulok, már ha lehetséges lett volna.
• Csessze meg! - káromkodtam egyet, majd próbáltam szépen mosolyogni Jasonre, de ő nagyon dühös volt.
• Mi van velem? És mi vagy te? Na és te? - nézett most már Willre is, majd karba font kézzel várta a magyarázatot.
• Figyelj Jason! -kezdtem volna, de Will leintett. Helyes!
• Nézd mi még nem beszéltünk soha sem, de azt hiszem, ezt nekem kell elmagyaráznom. Te lehet, hogy hihetetlen, de vámpír lettél. - mondta neki Will. Azt vártam, hogy Jason felnevet, ehelyett dühös lett és csapkodni kezdett.
• Szuper! Szóval vámpír mi? Teljesen hülyének néztek? - kérdezte dühösen, majd kiviharzott a városba.
• Ne! Hagyd, hadd menjen! - fogta meg a karom Will, amikor utána akartam menni.
• Ezt most komolyan mondod? Ő a bátyám! - vágtam vissza, majd kitéptem a karom a kezei közül, de elállta az utam.
• Ha odamész, csak még jobban feldühíted, hidd el annál rosszabb lesz. - mondta összeráncolt homlokkal.
• De akkor sem hagyhatom! Mi van ha ő is embert fog ölni? Különben meg szólhattál volna, hogy maradjak csendbe és akkor nem hallotta volna meg Jason! - Most már dühös voltam rá is.
• Nem fog embert ölni! Max fél óra múlva haza fog jönni hidd el, mert kétségbe lesz esve. Ez neki új, és tudja, hogy csak mi tudunk segíteni neki. Lena, haza fog jönni! - nyomatékosította a szavait, majd leültetett a kanapéra. Vártam és vártam. Doboltam az asztalon a kezemmel. Pár perc múlva Will hűvös kezei simultak az enyémekre.
• Nyugi! Minden rendben lesz! - nézett mélyen a szemembe és egy percre elfelejtkeztem minden gondomról.
• Ezt nehéz elhinni. - húztam ki a kezem, a kezei alól. Pár perc múlva kicsapódott az ajtó, és Jason állt az ajtóban kissé zilált állapotban.
• Jól van. Azonnal mondjatok el mindent! - követelte, majd becsukta jobban mondva berakta az ajtót ami majdnem kiszakadt a helyéről, és leült az egyik bőrfotelba. Bólintottunk Willel, majd elmeséltünk neki mindent töviről-hegyire. A babonákat, az igaz dolgokat, a vámpírlét előnyeit és hátrányait. Leginkább a dolog táplálkozás része érdekelte.
• Nem mondhatod el senkinek sem! - figyelmeztette Will.
• Majd meglátom mit teszek, de te nekem nem parancsolsz! Gondolom, te tetted a húgomat vámpírrá, mocskos vérszívó! - vágta Will képébe, amitől én is meghökkentem, majd felment a szobájába, átöltözött és elviharzott, mint a hurrikán. Tulajdonképpen, lehet, hogy tényleg Will tette?

Jason szemszöge

El sem hiszem, hogy ez történt velem. Azt hittem vámpírok csak az elcsépelt, nyálas, romantikus filmekben vannak, amiben leolvad a lányokról a butyi, erre belőlem mi lett? Drakula gróf újra éledt klónja. Kirázott a hideg a gondolatra. Bár annyi biztos, hogy ezerszer jobban nézek ki mint Drakula. Ez egy kicsit megvigasztalt. Vigaszdíjként jól jön. Milyen ironikus! Valamint abban is biztos voltam, hogy meg kell találnom azt a lányt, akivel a Sunbathben iszogattam. Ő tette ezt velem, ideje felelősségre vonnom. Bár nem mondom, hogy nem volt jó nő, de azért ez eltörpül amellett amit amit művelt velem. Hogy a fenébe szúrhatott ki velem így egy nő? Jól mondta anyu, egyszer a nő lesz a vesztem. És no lám! Milyen igaza volt. Bementem a bárba, majd a pultostól érdeklődtem a lány iránt. Szerencsémre ismerte és meg is adta a címét pár dollár után. Gyorsan elfutottam, jobban mondva inkább suhantam a megadott címhez majd bekopogtam. Minden olyan új volt, és teljesen más. Mennyire nem tudnak az emberek élni, bezzeg így!

• Jason? - kérdezte Scarlett riadtan.
• Hello szépségem! Jó lenne, ha elmondanál nekem egy-két dolgot. - toltam félre az ajtóból majd bementem a házba és hanyagul ledobtam magam a kanapéra.
• Nézd! Tudom, hogy nagy hibát követtem el, de nem bírtam ellenállni. - mondta a kezét tördelve, de közbe vágtam.
• Ez most komoly? Nem bírtál ellenállni? Hát talán azért mégis megkérdezhetted volna, hogy „Hmmm te felültetett vadbarom! Akarsz vámpír lenni? „ - mondtam neki idegesen, és ő is dühös lett.
• Nem voltál felültetve, csak, hogy tudd! Igenis jól éreztem magam veled! - csapott a tenyerébe.
• Kicsit túlságosan is jól, nem igaz? - néztem rá összeszűkített szemekkel.
• Most haragszol rám? - kérdezte a cipőjét nézegetve, amit ide-oda húzgált a perzsa szőnyegen.
• Nem, ugyan már! Hát csak vámpír lettem! Miért kellene? - kérdeztem még mindig dühösen.
• Jason, én annyira....- kezdte volna, de újra csak közbe vágtam.
• Sajnálod? Hát kösz szépen, de nem megyek semmire a sajnálkozásoddal. Csak tudod, most épp azon gondolkozom, hogy vajon hány férfival művelted már ugyanezt? - tettem fel neki a kérdést, de meg sem vártam a választ.
• Szólni fogok valakinek. Muszáj! Vámpírok! Te jó ég! - csaptam a homlokomra, majd felálltam és az ajtó felé vettem az irányt.
• Ne Jason! Kérlek! Ne szólj senkinek sem! Akkor mindenkit megölnek, aki vámpír! Kérlek, ha.....ha érzel irántam valamit....ha kedvelsz. - megdermedtem, majd kitéptem a karjai közül magam, és kimentem a házból majd elindultam még magam sem tudom, hogy merre. De egyben biztos voltam, a titkot megtartom. Ha nem másért akkor a szeretteimért. Scarlett mit tettél velem?

7. fejezet Érdekes véletlenek, plusz egy tragédia

Lena szemszöge

Ahogy hazaértem Willtől, rosszul lettem. Nem tudom mi ütött belém, de émelyegtem, szédültem és a fejem majd szétrobbant. Hamar le is feküdtem, de másnap reggel pocsékul ébredtem. Ahogy kiléptem a szobámból hirtelen csapott arcon egy kellemes illat. Jason volt az.

• Jó reggelt hugica! Minden rendben? Nagyon világfájdalmas arcot vágsz. - nézett rám értetlenül, miközben én befogtam az orrom. Tudtam, hogy mit jelent, ez az egész.
• Csak menj a szobádba, oké? - kérdeztem fájdalmasan.
• Jól van, de szólj ha valami gond van. Rendben? - kérdezte Jason aggódva, majd bement a szobába. Szerencse, hogy más ember nem volt a házba a bátyámon kívül, mert biztos rávetem magam. Többször le és fel futottam az emeleten, mert az agyamban a gonosz megszólalt és majdnem betörtem a testvéremre az ajtót, de még épp időben húztam el otthonról. Tudtam, hogy Will nem fog épp elméjűnek tartani, hogy korán reggel pizsamában beállítok hozzá, de azért megpróbálhatom hátha segít. Azt hittem könnyebb lesz. Reméltem, hogy reggel még nem mászkálnak sokan az utcákon, de tévedtem. A torkomat marta a vér utáni vágy. Lefordultam az egyik kis utcába, majd nekidőltem a kerítésnek. A fájdalomtól hangosan felnyögtem, már majdnem sikítottam.
• Elnézést. Jól vagy? Minden oké? - kérdezte egy velem egykorú barna hajú fiú.
• Csak húzz el innen! - ordítottam rá, mert nem tudtam volna még egy percig a közelébe maradni.
• De hát rosszul vagy! - vitatkozott velem.
• Jobban tennéd, ha elmennél innen, de nagyon gyorsan, mert ha nem akkor.....- nem fejeztem be a mondatot, mert elfogyott a levegőm.
• Akkor mi lesz? - kérdezte felháborodva.
• Ez. - feleltem, majd rávetettem magam. Tombolt bennem a szörnyeteg, szinte ujjongott. Élveztem, ahogy az édes és éltető nedű lefolyik a torkomon. Vörös köd szállt az agyamra és sokáig nem is párolgott el. Megkönnyebbültem. Sokáig szívtam a fiú vérét, csak akkor hagytam abba, amikor éreztem, hogy már nem kapálózik és nem is lélegzik. Megdermedtem. Megöltem? Az nem lehet! Én nem ölhettem meg! Megvizsgáltam, de megállapítottam, hogy a fiú halott. Sírva indultam el Willhez, aki egyből ajtót nyitott.
• Hogy nézel ki? - kérdezte döbbenten. Végignéztem magamon, nem volt egy szép látvány. A hajam kócos a pizsamám tiszta vér, valamint az arcom is maszatos volt.
• Megöltem. - néztem rá kétségbeesetten, majd zokogni kezdtem. Behívott a házba, majd átölelt és próbált megnyugtatni, de nem járt sikerrel.
• El sem hiszem, hogy élveztem, ahogy megölöm! - zokogtam a mellkasába.
• Csss! Ez nálunk, sajnos így van. Semmi gond nem lesz, ígérem. - mondta kellemes hangon. Sokáig ültünk csendben a kanapén, majd nagy nehezen megszólaltam.
• Sajnálom, nem kellett volna idejönnöm. Nem akarok teher lenni. - néztem rá bocsánatkérően, de ő megrázta a fejét.
• Ellenkezőleg. Örülök, hogy hozzám jöttél és nem máshoz. Gyere keresünk neked valami ruhát, mert ha így mész haza akkor a családtagjaid szívinfarktust kapnak. - Bólintottam beleegyezés képen, majd hagytam, hogy keressen egy pólót, meg egy farmert.
• Tessék, ez Scarletté. - küldött a fürdő felé, én pedig belebújtam a kölcsönkapott ruhákba. Kicsit rendbe szedtem magam, majd kiléptem a fürdőből. Ahogy kimentem, már nem csak Will volt a nappaliban, hanem egy másik szőke hajú fiú is.
• Lena, ő itt Raymund a bátyám. - mutatta be nekem a bátyát ,aki kedvesen átölelt.
• Szia! Örülök, hogy megismerhetlek. - mondta.
• Szintúgy. - mondtam neki, még mindig szétesve a korábban történtektől.
• Hát pedig nem úgy tűnik...- jegyezte meg.
• De én tényleg örülök neked, csak.... - nem tudtam befejezni, a földet néztem szégyenkezve.
• Megölt egy embert a szomjúság miatt. - magyarázta meg Will a viselkedésemet.
• Ja vagy úgy. Hát az pech! De ne aggódj Lena! Szinte mindegyikünk beleesik ebbe a hibába. - mondta nyugtatólag Raymund, majd elköszönt és elment, mert el kellett intéznie valamit.
• Ugye azért ment, hogy elrendezze azt amit én okoztam? - néztem Willre, aki csak bólintott. Raymund elrendezi azt a fiút, akinek a délelőtt kiszipolyoztam a vérét. Ilyenkor mit kellene mondani? Azt, hogy rendes tőle?
• Jobban vagy? Szomjas vagy még? - kérdezte Will.
• Nem, most nem vagyok szomjas, de szörnyen érzem magam. - magyaráztam neki.
• Az egyik akadályon túl vagyunk. Innentől már csak könnyebb lesz, vagyis remélhetőleg. - mondta. Nem is tudom miért, de most rendes volt velem, ami meglepett.
• Köszönök mindent. - néztem mélyen a szemébe és a szemében a kék lángocskák felizzottak. Gyönyörű volt.
• Mindig segíteni fogok. - ígérte, majd újra megölelt, de ekkor esett be Scarlett, és ezért kibújtam Will karjai közül.
• Megzavartam valamit? - kérdezte Scarlett mosolyogva.
• Nem dehogyis! - vágtam rá, de olyan volt mintha Will azt mondta volna, hogy igen. Felmentünk Scarlett átmeneti szobájába, ugyanis szerinte ez nem az ő stílusa és majd át kell alakítania ezt a nem éppen szobának mondható izét, és elmeséltem neki mindent.
• Héé nyugi! Minden rendben lesz! Én is öltem embert, sajnos, de azóta tiszta vagyok. - mondta nekem vigaszként. A telefonom jelzett, hogy üzenetem érkezett, de most nem néztem meg.
• Komolyan? - nézett rám kétkedve.
• Igen, de ha most nem haragszol, meg vagyok hívva egy bárba szóval, készülődnöm kell. - mosolygott majd beugrándozott a gardróbjába és átöltözött.

Jason szemszöge

A bárban üldögéltem és iszogattam. Az élet kegyetlen hozzám, néha. Ilyen időkben pedig muszáj levezetni a feszültséget egy kis alkohollal. Lena is olyan furcsán viselkedik mostanában. Reggel is amit művelt. Ráadásul az a Will srác is túl sokat lófrál körülötte. Nem tetszik, ez nekem. Hideg fuvallat csapott meg amikor, egy furcsa lány termett mellettem, majd a pultra csapott.

• Egy whisky-t kérek. Kösz szépen! - szólt a pultosnak mosolyogva. Vagy két évvel lehetett tőlem fiatalabb olyan, 18 év körüli volt. Szemrevaló lány volt. A haja tépett volt és fekete színű. Mindig a fekete hajú lányok voltak a gyengepontjaim. Az öltözéke is elég vad volt, de nekem bejött. Az arca fogott meg a legjobban, olyan szoborszépségű volt, olyan furcsa. Hanyagul dobolt a pulton, míg várta az italát. A körmei feketék voltak, plusz egy fekete gyűrűt viselt a gyűrűs ujján.
• Szerelmi bánat? - nézett rám, majd leült mellém. A hangja meglepően kellemes volt. Mosolyognom kellett.
• Bár az lenne. De az élet egyedül szép! - nevettem rá, mire megcsóválta a fejét.
• Scarlett Roses. - nyújtott kezet.
• Jason vagyok. - fogadtam el a kezét, ami igencsak hideg volt.
• Na és te miért vagy ezen a lepukkant helyen? - érdeklődtem felőle.
• Az helyzet, hogy szépen felültettek, szóval gondoltam ha már egyszer itt vagyok, akkor iszom egyet. - rántotta meg a vállát. Igazi belevaló, laza lánynak tűnt.
• Az klassz. - értettem egyet.
• De nem bántam meg, hogy eljöttem erre a helyre. Találkoztam pár emberrel akik egészen pozitívan hatnak rám. - nézett rám egyértelműen.
• Ja. Én is többször járnék ide, ha tudnám, hogy ilyen jó nők vannak itt. - flörtöltem vele, ami ha jól vettem észre hízelgett neki. Főleg az, hogy nőnek neveztem, nem pedig lánynak. Mégis csak jobban hangzik, az hogy nő.
• Mesélj magadról! - kért, miközben megkapta az italát. Ez így ment egész este. Beszélgettünk, közben iszogattunk. A vége az lett, hogy egész szépen összemelegedtünk.
• Itt olyan meleg van! Nem megyünk ki egy kicsit? - kérdeztem tőle.
• De-de. Az klassz lenne! - mosolygott szelíden. Az volt, a helyzet, hogy mindketten eléggé spicces állapotban voltunk a sok whiskytől amit megittunk, de a lényeg, hogy jól éreztük magunkat. Amikor kimentünk egy elhagyatott sikátorba, megbotlott és segítettem felállni, de eléggé közel kerültünk egymáshoz. Eper illata volt.
• Olyan jó illatod van! - búgta a fülembe, én pedig átöleltem.
• Most ha nem haragszol, akkor megcsókollak. - mondtam, de nem tiltakozott. Egyre hevesebb lett, amit először furcsálltam, de csak felbátorított.
• Nem bírom tovább! Akarlak! - mondta, mire azt hittem végre célba értem, de ehelyett felordítottam amikor beleharapott a nyakamba.
• Mi a franc? - kérdeztem, de nem sokára elvesztettem az eszméletemet és nem tudtam, hogy mi történik.

6. fejezet Kellemes élmények

Will szemszöge

Mint minden reggel egy jó futás után, most is lezuhanyoztam, majd friss ruhát vettem. A mindennapi tevékenységem között be-bevillant egy lány képe. Lena. Furcsa hatással van rám, hiába próbálok ellene védekezni, még ha bunkóság mögé rejtőzöm akkor sem sikerül. Az ok amiért távol akarok maradni Lenától az nem más, mint hogy régen megöltem egy lányt. Még a vámpírrá válásom elején szerelembe estem, aztán az egyik éjjel túlságosan hevesen csókoltam, míg végül nem élte túl. Természetesen utána akartam menni, mert mindennél jobban szerettem. Dina volt a létezésem szerelme, de én csúnyán végeztem vele. Hiába próbáltak vigaszt nyújtani a családtagjaim, több hónapra magamba zuhantam, és csak úgy épültem fel, hogy bunkó, udvariatlan, szívtelen vámpír lett belőlem. Pedig belül természetesen nem ez vagyok. Ma már nem gondolok olyan sokat erre a fájdalmas emlékre, de belül mindig is fájni fog. Lena pedig...Ahogy megláttam azon a késői estén, egyből láttam rajta, hogy igazi belevaló lány, aki nem fél sőt ellenkezőleg. Lena maga a napsugár. Én marha pedig, hogy bánok vele? Dühösen csaptam bele a szekrénybe, aminek az ajtaja betört. Egy kicsit összeszedtem a házat, hogy ne legyen rendetlenség amikor megérkezik az unokatestvérem Scarlett. Scarlett is vámpír, viszont ő nem tartozik azok közé a vámpírok közé, akik megőrzik a hidegvérüket. Vele nőttem fel, láttuk egymást, ahogy változunk, valamint együtt követtük el a legnagyobb baklövéseket vagy együtt hoztuk meg a legjobb döntéseket. Tiszteltem Scarlettet pedig sokkal fiatalabb volt nálam, és néha gyerekes, de valahogy mégis tudtam hol a határ nála. Délután ellófráltam a gimi felé hátha látom Lenát. Nem tévedtem. Az egyik fiú barátjával nevetgélt fennhangon és az udvaron minden fiú őt néztem. Persze nem azért, mert hangosan nevetett hanem azért mert minden fiúnak és férfinak felkelti a figyelmét. Lenán egy fekete bőrkabát volt, ami fantasztikusan kihangsúlyozta a hófehér bőrét. Csinos volt mint mindig. Nekidőltem az autónak majd vártam hátha észrevesz. Pár perc múlva elköszönt a barátaitól majd hozzám sétált.

• Hello! - köszöntem neki mosolyogva.
• Szia! Hát te? - kérdezte most mosolyogva ő is, ami igencsak meglepett.
• Gondoltam beiratkozom én is a gimibe. - jelentettem ki nevetve.
• Kicsit öreg vagy a gimihez, de ha mégis sikerül bejutni akkor kérlek tartsd távol magad tőlem! - figyelmeztetett most már ő is nevetve. Gyönyörű volt a haja, ahogy ráhulltak a hópelyhek.
• Komolyan! Mit csinálsz itt? - kérdezte komolyan.
• Csak tudni akartam, hogy minden rendben van-e veled. Tudod, hogy nem öltél meg senkit sem. - Megforgatta a szemét, majd nagyot sóhajtott.
• Nehéz lesz? - hirtelen nem tudtam, hogy miről beszél, de aztán hamar kapcsoltam.
• Nem lesz könnyű. - válaszoltam a vámpírlétről feltett kérdésére.
• Azért kíváncsi vagyok rá. Biztos lesznek jó dolgok is benne. Mármint akarom, hogy legyenek! - erősödött meg a hangja és nevetnem kellett.
• Van kedved eljönni hozzám? - kérdeztem meg.
• Miért is mennék hozzád? - vágott vissza de a szeme csillogott.
• Bemutathatnám az unokatestvéremet. - rántottam meg a vállam.
• Óhh...hát ő is...tudod...ő...is? - felvont szemöldökkel figyeltem.
• Ő is halott? Ó, igen ő is vámpír. - mondtam könnyedén, mire ha lehetett még jobban elsápadt.
• Hogy tudsz ilyen könnyen beszélni erről? - kérdezte felháborodva.
• Idővel te is hozzászoksz. - világosítottam fel.
• Nos eljössz? - próbálkoztam újra.
• Rendben! - egyezett bele halványan mosolyogva, majd beült az autóba. A kocsiút csendesen telt, én mégis jól éreztem magam. Amikor megérkeztem már tudtam, Scarlett megérkezett. Ahogy beléptünk a házba, a nyakamba vetette magát.
• Hello Will! De rég láttalak apám! Mi újság veled? Annyira sápadt vagy! - humorizált.
• Szia Scarlett! Örülök, hogy látlak, jól nézel ki. - mondtam neki. Scarlett haja fekete volt, hosszú és egyenes. Egy fekete feliratos pólót, fekete farmert valamint egy fekete márkás cipőt viselt. Kiegészítőként, egy nyakláncot viselt amin egy gitáros medál lógott, plusz a karján legalább három fonott valamint bőr karkötő volt. Mindig is lázadó lány volt.
• Nocsak! És ő ki? - nézett Lenára, aki egy kicsit megilletődve állt mellettem.
• Lena Blaze, ő itt Scarlett Roses. Scarlett ő itt Lena. - mutattam be őket egymásnak.
• Hello! Látom új vagy,de biztos jól kifogunk jönni. - mosolygott Lenára Scarlett.
• Klassz a medálod. Gitár? - kérdezte tőle Lena.
• Aha, néha nyúzom a hathúrost. - nevetett fel a kérdezett. Emlékszem, amikor még csak kezdő gitáros volt. Senkinek nem kívánom azokat a hónapokat! Azt hittem megsüketülök, de mára már úgy játszik, mint egy profi gitáros.
• Te zenélsz valamin? - kérdezte Scarlett és úgy viselkedtek mintha ott sem lettem volna. Persze örültem, hogy jól kijönnek egymással, de féltékeny voltam az unokahúgomra, hogy elrabolta tőlem Lenát. Egész délután így ment, ők fecsegtek míg én hallgattam őket. Mégis jól éreztem magam mindenféle feszültség nélkül.

Kellemes Ünnepeket!

Boldog Karácsonyt és Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! :)

 

" Ahogy hópihe száll kitartott kezedre,

Úgy szálljon füledbe angyalok éneke!

Melengesse szívedet sok-sok szeretet,

Így kívánok Boldog Ünnepeket!"

Szeretettel Silver

Hello!

Íme meghoztam a friss fejezeteket. Igen megint úgy döntöttem, hogy kárpótollak benneteket, mert nem tudtam időben hozni, ezért most két fejezetet tettem fel. Remélem tetszeni fog és hagyjatok kommentárt, légyszíves ha elolvassátok. Köszi előre is!

Silver =)

5. fejezet Kellemes meglepetés, több szempontból is

Amikor hazaértem furcsa meglepetés várt rám. Anyu otthon volt.

• Anyu, hát jól vagy? - szaladtam hozzá és megöleltem.
• Jól, vagyok. Eddig is jól voltam, de azok a fránya orvosok nem akartak haza engedni. - csóválta a fejét mosolyogva.
• Ezek után nem fogsz annyit dolgozni, ugye? - kérdeztem tőle.
• Majd meglátjuk. - ölelt át.
• Te pedig! - fordultam Jasonhoz akinek fülig ért a szája.
• Nem is mondtad, hogy anyu itthon van, hogy haza jöhetett. - néztem rá vádlón.
• Dehogynem! Írtam sms-t amibe megírtam neked. - bizonygatta az igazát. Hát persze Will elvette a telefonom, de miért nem mondta meg, hogy mi volt pontosan az sms-ben? Talán azért mert tudta, hogy örülnék neki és így ő is azt szerette volna, hogy boldog legyek? Képtelenség! Will, nem ilyen srác, egész érzéketlen alaknak tűnik. Lehet, hogy az is. Az este csendesen telt, sokat beszélgettünk hármasban, végre volt egy nyugodt békés este ebben a zűrzavarban.

Másnap reggel amikor kinéztem az ablakon láttam, hogy havazik. Szuper! De legalább most a változatosság kedvéért nem az eső esik. Gyorsan felöltöztem majd lementem a nappaliba, ahol anyu készítette a reggelit a bátyám meg megpróbált segíteni neki, kisebb-nagyobb sikerrel.

• Jó reggelt! - köszöntem, majd megöleltem mindkettejüket.
• Hogy aludtál? - kérdezte anyu, mire Jason felkuncongott, de abbahagyta amikor csúnyán néztem rá.
• Ettől megijedtem. - mondta komolyan, de fél perc múlva hangos nevetésben tört ki.
• Ti sosem fogtok megváltozni. - mondta anyu. Kimentünk majd leültünk az asztalhoz, és reggelizni kezdtek. Én valahogy rá se bírtam nézni az ételre.
• Mondani szeretnék valamit... - kezdte anyu. Rosszul kezdődik, ezt már tudtuk a testvéremmel, ennek ellenére bíztatóan néztünk anyura.
• Az édesapátok a városba költözik. - mondta, és szerintem hallani lehetett, ahogy leesik az állunk. Anyu soha nem említette aput. Amikor kisebbek voltunk elváltak, miszerint ez csak egy diákszerelem volt és nem ismerték jól egymást. Nem tudom, hogy néz ki az apám, azt sem, hogy milyen. De valahogy ennek sosem éreztem a hiányát, tökéletesen megvoltam apa nélkül.
• Hogy-hogy? - Jason mindig is hamarabb reagált nálam, így most is ő kérdezett.
• Itt kapott állást. Szeretne megismerni titeket. - Anyu gondterhelten beszélt. Előre tudta, hogy ez nem fog könnyen menni, ugyanis Jason és én eléggé makacs egyéniségek voltunk mindig is.
• Én ennyi év után nem vagyok kíváncsi rá. Ha eddig nem keresett. - jelentettem ki.
• Szintúgy. Mondd meg neki, hogy hagyjon minket békén! Ilyenkor már könnyű játszani az apa szerepét amikor már vége a problémás időszaknak, te már felneveltél minket. Szinte már felnőttek vagyunk. - mondta a bátyám. Dühös volt és zaklatott.
• Jason, ne kapd fel a vizet! De megértelek és tiszteletben tartom a döntéseteket. - mondta anyu a végére már mosolyogva. Ezek után tovább csevegtünk minden féléről, kivéve a gyilkosságokról, amit anyu még most sem tudott. Épp anyunak segítettem leszedni reggil után az asztalt, amikor Jason huncut mosollyal közeledett felém.
• Szerintem meg kellene ünnepelni, hogy esett a hó. Tudod mint minden évben. - Annyira ördögien tudott vigyorogni, hogy megirigyeltem érte.
• Jason! Nem vagyunk már gyerekek! - mondta neki szépen, de valahogy mégis hátrálni kezdtem előle. Könnyen az ölébe kapott majd kivitt a szabadba, majd megállt velem.
• Nos mit szeretnél, hamar túl lenni rajta, vagy szép lassan kínozzalak? - kérdezte nevetve.
• Ne már! Jason! Légy szíves ne! Olyan hideg! Ígérem egy hétig takarítok utánad. - amikor láttam, hogy nem győzöm meg és vészesen közeledek a hó felé fojtattam az alkudozást.
• Beszélek pár lánnyal az érdekedben. Komolyan! Csak ne csináld! - kértem de Jasont nem hatottam meg, ahogy közeledtem a hideg fehérség felé, egyre jobban kapálóztam a karjaiban ő meg egyre jobban nevetett. Aztán véget vetett a kínszenvedésemnek. A hóban voltam és nem kímélt a bátyám. Miután végzett arrább állt egy kicsit majd megszólalt.
• Csodálatosan fest Mona Lisa! Köszönhetően a művészúrnak. - mondta majd színpadiasan meghajolt.
• Haha. Nagyon vicces! - néztem rá gonoszan mosolyogva.
• Mi van? - kérdezte.
• Most én jövök. - Nem gondoltam volna, hogy két nagy kamasz még ilyen idős korban is hó csatázni fog egymással, de mi megtettük és jól éreztük magunkat. Amikor mentünk már befelé a házba, ugyanis anyu elkészítette a forró csokit, amit ilyenkor mindig szívesen szürcsölünk be, egy fekete autó állt előttünk és Will támaszkodott neki hanyagul, majd intett a kezével, hogy menjek oda.
• Ki ez? - kérdezte a bátyám.
• Egy ismerős. - mondtam majd betoltam a házba, aztán odamentem Willhez.
• Szia! - köszöntem és láttam rajta, hogy valamin nagyon jól mulat.
• Szia! Mit akarsz? - tértem a lényegre.
• Csak visszahoztam. Ez a tiéd. - mondta majd a kezembe nyomta a mobilom.
• Ja, hát kösz. - mondtam neki.
• Hógolyóztatok? - kérdezte mosolyogva.
• Aha. Minden évben ezt csinálja velem. - csóváltam meg a fejem.
• Hát vigyázz magadra! Majd még úgy is megkereslek, még csak ez út jön a neheze, tudod mire értem. - Tudtam mire, gondol de én még most sem hittem el ezt az egészet, hisz olyan vagyok és úgy is érzem magam mint egy ember.
• Rendben. Szia! - köszöntem el, majd hátat fordítottam neki.
• Lena! Örülök, hogy anyukád jól van. - szólt utánam, majd beült az autóba és elhajtott én meg ott álltam és azon, gondolkoztam, hogy most mi van?

4. fejezet Amikor úgy érzem elegem van

Már egy jó ideje az erdőben kacskaringóztunk a kocsival, és én egész úton egy szót sem szóltam hozzá.

• Most duzzogsz? - Naná, kisapám! Mégis mit képzelsz?
• Csak, hogy tudd, ezzel nem hatsz meg. Felesleges, szóval fel is adhatnád. - Makacsul néztem a sötétedő tájat a sötétített üvegen keresztül. A telefonom hangos jelzéssel adta tudtomra, hogy sms-em érkezett. Amikor megakartam nézni, Will kikapta a kezemből a mobilt.
• Az az én telefonom! - sziszegtem dühösen.
• Aha, tudom. - mondta hanyagul, majd elolvasta az sms-t.
• Ez a Jason a fiúd? - kérdezte érdeklődve.
• Ja, persze. Meg közben a bátyám is. - fújtattam, de ő csak nevetett.
• Hát azt írja, hogy anyukád jobban van és, hogy bemehetsz hozzá ha akarsz. De ma nem fogsz. - mondta az utat nézve most már, és a mobilt eltette a kabátja belső zsebébe.
• Nem te fogod megmondani, hogy mit fogok csinálni és mit nem! - emeltem fel a hangom.
• Egy ideig igen. Bocs. - nézett rám sajnálkozva, de egy percig sem hittem, hogy sajnálja a dolgot.
• Ő az anyám Will! Érted? - néztem rá komolyan és egyre dühösebben.
• Értem, de azt írta a bátyád, hogy jól van. Ne aggódj! Te pedig nem vagy jól. A közeljövőben eléggé labilis leszel, szóval ne nehezítsd meg a dolgomat. - Azt hittem mérgemben megütöm, de nem tettem. Amúgy is, biztos sokkal erősebb nálam.
• Hová megyünk? - kérdeztem.
• Egy helyre, ahol egy kicsit rendbe szedlek. - mondta.
• Rendbe szedsz? - ettől egy kicsit ideges lettem.
• Ugye tudod, hogy feljelenthetlek emberrablásért? - kérdeztem élesen.
• Nyugi már! Semmi gond nem lesz, és nem raboltalak el, önként szálltál be az autóba. - válaszolt hanyagul.
• Ja. Mivel ha nem szállok be, akkor a kocsiig rángatsz. - vágtam vissza.
• Nem kellett volna, hogy rángassalak. Csak simán beültettelek volna. - Nagyképű!
• Megérkeztünk. - mondta, majd rám nézett. Amikor nem mozdultam a tekintete megkeményedett.
• Segítsek kiszállni? - kérdezte.
• Nem, megy egyedül is. - feleltem majd kimásztam a kocsiból és nyújtóztam egy nagyot. Egy hatalmas faház állt előttünk és eléggé az erdő sűrűjében voltunk. Amikor intette, hogy kövessem, bementem a házba. Felesleges lenne ellenkezni vele. Bennt is hangulatos volt a ház. Mindenhol faborítás, és kellemesen hangulatos.
• Helyezd magad kényelembe. - mutatott a kanapéra. Kényelmesen süppedtem bele a bőr ülésbe.
• Szóval azt már tisztáztuk, hogy vámpír vagy. Egy dolog nagyon fontos és az-az, hogy nem fedheted fel magad! - bólintottam csak, hogy minél, hamarabb vége legyen, lehetőleg.
• Nos, mi is alszunk és nem koporsókban vagy kriptákban, hanem kényelmes komfortos igazi ágyakban. Megtudjuk enni az emberi ételt de mi a vért részesítjük előnyben. Nem ölünk embereket hanem állatvérrel táplálkozunk, de sajnos van aki eléggé szenved a csábítás miatt és néha megteszi azt, hogy embert öl. - Olyan monoton volt a beszéde, hogy közbe kellett vágnom.
• Te is embereket ölsz? - kérdeztem éles hangon. Rám emelte gyönyörűen kék szemét.
• Nem, de néha nagyon nehéz. - mondta csendesen.
• Nos, a következő dolog az-az, hogy csakis tűz által halhatunk meg. Semmi más nem árt. Az érzékszerveink kiválóak, gyorsak, ügyesek, precízek és pontosak vagyunk, és rémisztően jók a reflexeink. - mondta újra monoton hangon.
• Te ezt betanultad? - kuncogtam fel. Egy szempillantás alatt termett előttem, és olyan közel volt, hogy bele préselődtem a bőrülésbe.
• Nem. - válaszolta kemény hangon.
• Oké, bocs. Nem kell úgy mellre szívni. Végeztünk? - kérdeztem tőle.
• Igen. Haza szeretnél menni? - kérdezte valahogy enyhébb hangon, mintha kedvesebb lett volna, de lehet csak én képzeltem bele a dolgot.
• Igen. - mondtam, majd megindult ki a házból, de utána szóltam.
• Ja és Will... Sajnálom, ha teher vagyok neked, mert biztos nem önszántadból vagy bébicsősz. - mondtam neki, majd elmentem mellette, kimentem a házból és beültem az autóba. A kocsiúton megint nem szóltunk egymáshoz. Csendesen leparkolt a házunk előtt majd megszólalt, mielőtt kiszálltam volna a kocsiból.
• Nem vagy teher, Lena. - A hangja furcsán kellemesen csengett és nagyon meglepődtem, hogy rendesen szólt hozzám. Én nem szóltam egy szót sem, csak kiszálltam a gyönyörű autóból. Túl sok volt ez a mai nap.

Sajnálom!

Hello mindenkinek! Úhh igazán nagyon sajnálom, de bedöglött a gépem, ezért nem tudtam friss fejezetet hozni, de ígérem lesz kárpótlás. :) Köszönöm a kommentárokat amúgy, jól esik, hogy olvassátok. Na majd jövök, igérem. :)


Silver :)

Sziasztok!

Nos, most úgy döntöttem, hogy mivel ma jár a Mikulás XD, szóval így két fejezetet tettem fel az oldalra. Csak arra kérlek titeket, hogyha olvassátok, akkor hagyjatok kommentárt, mert csak így tudom, hogy merre haladok, és, hogy érdemes-e írnom. =) Előre is köszönöm. Remélem tetszeni fognak a mostani fejezetek!

Silver

3. fejezet Képtelenség

Megrémülve ültem fel az ágyban, az óra hajnali kettőt mutatott. Sajgott a nyakam még sem volt erőm ahhoz, hogy kimenjek a fürdőbe és megvizsgáljam magam. Gyenge voltam, így visszaaludtam. Reggel viszont nagyon furcsán éreztem magam.  és egyben nagyon rosszul ébredtem. Fájt mindenem mégis valahogy erősnek éreztem magam. Azt hittem minden rendben lesz, de ahogy kimentem a fürdőbe és megpillantottam a saját tükörképemet ezernyi érzés futott át rajtam. Ijedtség....düh....csodálat...boldogság....aztán újra csak ijedtség. Mintha nem is én lettem volna a tükörben, hanem egy másik gyönyörűen szép lány, akiből mégis sugárzik a vadság és  veszély érzete. A barna hajam sötétebb volt mint valaha, a kék szemem szinte parázslott, még félelmetesebbé tette a szemeimet a szemem alatt húzódó halvány lilás, kissé feketés karikák. Pedig aludtam. A bőröm is fehér lett, pedig amúgy is iszonyatosan fehér vagyok, a szomszédok és az ismerősök is mindig azt mondták, hogy én a pincében napozom. Azonkívül sehol egy pattanás vagy egy apró bőrhiba....semmi, a bőröm makulátlan és tiszta. A szempilláim hosszabbak és sűrűbbek lettek, a szemöldököm gyönyörűen íves lett, mintha nem is lenne többé szükségem arra, hogy kozmetikushoz menjek. Az ajkam pedig mintha egy kicsit teltebb lenne és  most nem halvány rózsaszín lenne a színe hanem mintha most a halvány bordó színben játszana. Megkellett, hogy kapaszkodjak a hirtelen jött változás miatt. Végül is annyira nem feltűnő. Lehet, hogy csak nekem az mivel én mindennap megnézem magam a tükörben jó alaposan. De kétségkívül szebb lettem, mint valaha lehettem volna. Mi lett velem? Addig nézegettem magam míg észre nem vettem, hogy késésben vagyok. Gyorsan felvettem egy szürke felsőt valamint egy világos színű farmert vettem volna...ha nem lett volna rövid rám. Most akkor nőttem is? Gyorsan előhalásztam egy másik, fekete színű farmert majd azt vettem fel, majd rohantam is a suliba. Mindenki megfordult utánam az utcán ami nagyon  idegesített. Meg is jutalmaztam pár embert a szúrós tekintetemmel. Én sem vagyok hozzászokva magamhoz, muszáj nekik is rontani a kialakult helyzeten?  A suli bejárati ajtajában majdnem szívrohamot kaptam amikor, megláttam a tegnapi furcsa srácot Willt, aki egyből félre is rángatott.

-        Te veled meg mi a franc történt? – kérdezte ellenségesen és majd meg ölt a szemével.

-        Hagyj engem békén! Kerüljük el egymást! – mondtam neki, majd kikerültem, de nem engedett bemenni a suliba, hanem egészen elráncigált az erdő széléig, ahol senki sem láthatott minket.

-        Engedj el! – kiabáltam vele, majd próbáltam szabadulni, de iszonyat erős fogásban tartott.

-        Miért is akarsz kerülni? – kérdezte és mélyen a szemembe nézett.

-        Láttalak titeket, tegnap. Tudod nagyon jól, és láttam azt a szerencsétlent is aki miattatok halt meg. Nem tudom, hogy ki vagy és, hogy mit csinálsz vagy egyáltalán mit akarsz tőlem, de ha egy ujjal is hozzám vagy a szeretteimhez mersz nyúlni, akkor kicsinállak! – Meglepődtem magamon, hogy mennyire bátor voltam, de végül is mindig olyan ember voltam, hogy ami a szívemen az a számon.

-        Pedig mondtam neki, hogy ne tegye meg, hogy hagyjon téged békén! Megölöm! – Fogalmam sem volt arról, hogy mit hadovált össze-vissza de nagyon dühös volt és belecsapott a fába, ami azonnal megadta magát.

-        Nézd, te nagyon megváltoztál. Lehet, hogy most még nem érzed, de jönnek majd a nehézségek kis idő után. Hadd segítsek neked! – Az tény, hogy megváltoztam, de senkinek sem kell a segítsége.

-        Nem, kösz. Boldogulok egyedül is. Nem akarok veled tölteni egyetlen percet sem. – vágtam hozzá. Hirtelen elszállt a türelme.

-        Márpedig ha tetszik, ha nem, igenis velem fogsz tölteni pár napot, és ha nem engedelmeskedsz akkor mindenhová magammal foglak ráncigálni. Lehet, hogy erősebb vagy, de nálam soha nem leszel erősebb. Úgy, hogy azt fogod csinálni amit mondok megértetted? – A hangjából fenyegetés hallatszódott ki.

-        Ezt most vegyem fenyegetésnek? – kérdeztem tőle.

-        Pontosan. – Hogy lehet valaki ennyire gonosz?

-        Nem is ismerlek, miért kell, hogy veled legyek? – kérdeztem csendesen.

-        Hidd el én sem akarok veled lenni! Ne nyávogj itt nekem! – Bosszúsan néztem rá.

-        Nézd nem fogok neked, köntörfalazni, vámpír lettél. – Először csak elképedve bámultam rá, és tudtam, hogy amit eddig is feltételeztem róla, miszerint őrült az most beigazolódni látszott, aztán felnevettem.

-        Mégis mi olyan nevetséges? – kérdezte meg.

      - Ez most csak vicc! Vámpírok nem léteznek! Most komolyan te is valami szekta tagja vagy, hogy              ilyeneket hadoválsz itt össze-vissza? - kérdeztem kissé mérgesen.

        - Nem viccelek! - mondta nagyon komolyan és mélyen a szemembe nézve.

- Aha, jó. De én még mindig nem hiszem ezt el. Ez hülyeség! Te is biztos valami vámpíros könyvet olvastál aztán most azt hiszed, hogy jó vicc, hogy szívatod a másikat! Na én megyek. - mondtam, majd újra kikerültem de elállta az utam, mint mindig. A hirtelen gyorsaságától meghökkentem egy kicsit és hátra léptem egy lépést.

- Higgyj nekem! Nem szoktam hazudni, én is az vagyok. - Én nem értek semmit sem. Most egyet szeretnék de nagyon, eltűnni innen amilyen gyorsan csak tudok.

- Nem tudok neked hinni. Ez ami velem történik ez biztos csak valami furcsa allergia vagy valami más. Biztos van rá ésszerű magyarázat. - Érveltem neki, de még én se nagyon hittem magamnak.

- Persze allergia. Még te magad sem hiszed el amit nekem próbálsz bizonygatni, Lena. - Jól esett, ahogy kimondta a nevemet, olyan furcsa borzongás futott át rajtam és reménykedtem benne, hogy ő ezt nem vette észre. Térj már észhez kislány ő egy vadidegen!

- Jó hát akkor vámpír vagyok. Oké, ennyi. Mehetek? – kérdeztem unottan.

- Nem, nem mehetsz. Vedd már komolyan! – csattant fel.

- A francba is, mégis, hogyan? Nem is ismerlek! Tegnap mint valami pszichopata odajössz hozzám a sötétbe, majd látlak téged meg egy másik furcsa alakot amint kivégeztek egy embert furcsa módon, aztán jössz ezzel, hogy vámpír lettem. Halló!! Akkor fogtündér is kerestetik! – dühös lettem, nem is kicsit.

- Megértelek, de akkor sem engedlek el. Eljössz hozzánk és mindent megbeszélünk. – mondta majd húzni kezdett egy gyönyörű fekete autó felé…..Chh…cukros bácsi.

2. fejezet Alakok a sötétségben

Őszintén megijedtem, amit szégyelltem is, de végül is futni kezdtem. Minél gyorsabban, csak érjek be abba a nyomorult üzletbe. Most sem hagytam cserben magam, mindig is gyorsfutó voltam. Már nincs sok, hátranéztem de már nem láttam senkit, viszont, ahogy visszafordultam beleütköztem egy magas fekete hajú fiúba.

- Jesszus!  - ugrottam pár lépéssel hátrább.

- Bocs.- mondta hanyagul, de nem tűnt úgy mintha tényleg sajnálná.

- Aha, persze. Viszlát! – köszöntem el, de megfogta a karom.

- Mit akarsz te tőlem? – téptem ki a karom a szorításából.

- Csak megakarlak ismerni. – Egyből lejött, hogy nem tiszta az elméje.

- Megismerni, ha?? Este? A sötétben, úgy, hogy megragadod a karom? – zúdítottam a kérdéseket rá.

- Úgy tűnik mintha félnél egy kicsit. – villant meg gyönyörű kék szeme.

- Egyáltalán nem félek, tulajdonképpen azt sem tudom, hogy miért beszélgetek ilyen jött-ment alakokkal mint te. Azt sem tudom ki vagy. – mondtam neki majd végig néztem rajta és kellemeset csalódtam.

 Fekete hajú, magas, izmos alkatú fiú volt,és az arca is elbűvölő volt. Férfias, erős vonások, fehér bőr, gyönyörűen kék szem. Klassz! Engem is csak ilyen pszichopatákkal tud összehozni a sors.

- Hát oké, hidd el, nagyon szívesen beszélgetnék egy vadidegennel, de nem érek rá ilyesmire. – mondtam gúnyosan, majd elmentem mellette, de nem adta fel.

- Will Night vagyok, és most már nem idegen.– nyújtotta a kezét.

- Hello! – köszöntem neki.

- Na és én megtudhatom a te neved esetleg? – kíváncsiság hallatszódott  ki a hangjából. Hirtelen elgondolkoztam azon, hogy mondjam-e meg a nevem, de végül is nem félek tőle.

- Lena Blaze vagyok. – mondta neki.

- Hmm….érdekes lány vagy. Éhes vagyok. – Hát gáz a szitu!

- Te találsz engem érdekesnek? Komolyan? Hát ez….röhejes. Ha éhes vagy akkor egyél, ez ilyen egyszerű. – Furcsa alak. A szeme vészjóslóan megvillant.

- Ha az olyan egyszerű lenne. A vacsora néha házhoz jön, de ez nincs mindig így. – Komolyan velem akarja megvitatni az evési stílusát?

- Rendelj pizzát! Gyors meg minden és házhoz megy. De te nem vagy normális! Meg én sem. Ilyen hülyeségekről beszélni. De most már tényleg mennem kell. Különben se mászkálj ilyen későn. – mondtam majd elmentem újra csak mellette és hallottam amint nagyot szippant a levegőből, majd mélyen felsóhajt.

- Mégis miért ne mászkáljak ilyen későn? – kérdezte furcsa, gyermeki hangon.

- Gyilkosság történt. Néhány ember szerint vámpír követte el. De nyugi, szerintem badarság! – rántottam meg a vállam.

- Az? – kérdezett vissza.

- Naná! Miért csak azt ne mondd, hogy szerinted léteznek. Ne nevettes! Szia! – köszöntem el és most nem jött utánam, de pár méter után hátranéztem és még mindig ugyanott állt és figyelt. Nem tiszta, kár érte pedig jó pasi. Ahogy beértem a lemezboltba ledobtam magam az első üres székre, majd megvártam, hogy Crag kihajoljon a pult mögül.

- Hello csajszi! Mi járatban? – üdvözölt.

- Szia Crag. Nos azért a cd-ért jöttem, amit a múlt héten eltetettem. – mondtam neki, majd át is nyújtotta a régen áhított cd-ét.

- Kösz. – mondtam neki fülig érő mosollyal, ő csak bólintott.

- Mit szólsz az esethez? –  tudtam, hogy mire gondol, mert most mindenki erről beszélt.

- Szóhoz sem jutok. – nevettem fel.

- Komolyan. Nem félsz? – kérdezett rá.

- Nem, inkább a szeretteimet és a barátaimat féltem, bár annak örülök, hogy Lily most nem tartózkodik itthon, mert félpercenként be kellene nyugtatózni, annyira izgulna és félne. – gondoltam Lilyre  aki nagyon tenyértördelős fajta.

- Ja, hát igen. Sarah nagyon beleéli magát a dologba. Azt hiszi vámpírok vannak a városban. Ez olyan gyerekes! – nevetett teljes szívből.

- Ja, nekem is mondta az elméleteit. Hát nagyon fantáziadús. – osztottam meg a véleményem. Ekkor megcsörrent  a telefonom.

- Mond csak bátyó! – szóltam bele.

- Haza tudnál jönni? – olyan furcsa volt  a hangja, hogy aggódni kezdtem.

- Valami gond van? – kérdeztem gyorsan.

- Csak gyere haza! – utasított majd letette a telefont.

- Bocs de mennem kell! Majd találkozunk, jó melózást! – köszöntem el, majd kiléptem a hűvös, hideg levegőre. Ahogy mentem a sötét utcán hazafelé, megláttam két furcsa embert aki egy harmadik emberrel dulakodott.

- Hagyd békén! Felkeltetted a város figyelmét. – megismertem az előbbi furcsa alak hangját, akivel az imént beszéltem, hogy is hívták? Igen, Will. A másik furcsa kinézetű pasas rávetette magát, szegény emberre és beleharapott. Amikor felemelte a fejét, csupa vér volt a szája. Hátrálni kezdtem, hátha nem vesznek észre. De megbotlottam egy kavicsban ami felkeltette a figyelmüket és mindketten rám néztek. Egy percig csak lefagyva álltam, aztán mint akit puskából lőttek ki, sprintelni kezdtem. Láttam, hogy mindkettő a nyomomba ered, de hamar a házunkhoz értem és becsaptam magam mögött, az ajtót majd be is kulcsoltam.

- Mi a baj? – kérdezte Jason.

- Öhmm….semmi. Miért kellett hazajönnöm? Valami gond van? – tettem fel a kérdést.

- Ne borulj ki, oké? De anyu kórházban van. – mondta, én pedig csak hápogtam mint egy kacsa, mert nem tudtam megszólalni.

- De mégis miért? Mi történt vele? Mi a baja? – zúdítottam a nyakába a kérdéseket.

- Egyenlőre még nem tudják, de nagy valószínűséggel túlhajtotta magát a sok munka miatt. Bemegyek hozzá a kórházba. – mondta.

- Én is megyek. – jelentettem ki, de megrázta  a fejét.

- Nem jössz! Egyenlőre csak én megyek. Ha minden rendben lesz akkor holnap bejöhetsz te is. – Tiltakozni kezdtem.

- Nem tilthatod meg! Anyu van  a kórházban, érted? – kezdtem dühös lenni.

- Megértelek, de te is érts meg engem. Nem akarlak téged is lelki roncsként ápolgatni, ha épp nem az van a kórházban amire számítasz. Holnap jössz és kész! – zárta le a témát, majd csak az ajtócsapódást hallottam. Dühösen mentem lezuhanyozni, majd bebújtam a jó meleg ágyba. Zaklatottan aludtam el, és minden apró neszre felébredtem. Többször is furcsa zajokat hallottam, de úgy döntöttem elég volt a rém mesékből, én nyugodt életet akarok élni, így nem foglalkoztam a dologgal. Egészen addig amíg valami éles dolog  nem vájt a nyakamba….

1. fejezet Furcsa jelenségek

Ahogy a suliba vezető úton zötykölődtem, nem mellesleg a bátyám autójában, a gondolataim folyton-folyvást elkalandoztak. Hol erre gondoltam, hol arra. Mindig volt valami a fejemben, amin agyalni tudtam.

Anyu szerint nagyon jó megfigyelő vagyok, és jó emberismerő. Ezt valószínű tőle örököltem.

- Figyelsz te rám egyáltalán? - nézett rám szúrós szemmel a bátyám, Jason. Lehet anyu, mégis tévedett.

- Bocsi, kissé elkalandoztam. Mit is mondtál?- kérdeztem engesztelő hangon.

- Azt, hogy ma nem tudok érted jönni a suliba, mert baseball meccsem lesz. Ja, és anyu sem lesz otthon, mert be kellett mennie, dolgozni. - Szóval, ha anyu este hazajön, valószínű rossz kedve lesz és nagyon fáradt lesz. Olyan rég beszélgettem már vele egy jót.

- Jason! Gondolkoztál már azon, hogy ki követte el azt a gyilkosságot két héttel ezelőtt? - tettem fel egy hirtelen, egyáltalán nem idevágó kérdést, de foglalkoztatott az a tény, hogy az eddigi békés kisvárosunkban egy gyilkos mászkál.  A bátyám úgy nézett rám, mint aki kételkedik az épp elméjűségemben, de azért mégis csak megszólalt.

- Honnan veszed, hogy gyilkosság volt? - ráncolta össze szép ívű szemöldökét.

- Hát, mert szerinted, ki öli meg saját magát és hagy maga mellett egy olyan levelet, hogy ti következtek? - fejtettem ki a véleményemet, miközben az ablakon néztem a sötét színű felhőket. Egy biztos valami történni fog, érzem.

- Talán lehet, hogy igazad van, akkor haza tudsz jönni egyedül is a suliból? - kérdezett újból. Gyors témaváltás, szép volt bátyus. Valahogy mindig kibújsz a témák alól.

- Igen képzeld! Nem vagyok már kislány! - Utáltam, ha ne bánts virágnak, néztek, elvégre már majdnem felnőtt vagyok. Kivétel azokat a pillanatokat, amikor az unokahúgommal együtt nézem a Silvester és Csőrike kalandjait. Vagy a Hello Kitty-s meséket, amibe úgy utálom azt az idétlen macskát aki vigyorog és olyan hülyén beszél, ráadásul minden tiszta rózsaszín. Fújj!

- Nem vagy kislány, tizenhat éves vagy. - cukkolt vigyorogva, mikor már a sulinál voltunk. Otthon valószínű, hogy legalább egy taslit adtam volna neki, vagy megpróbáltam volna adni, de most az autóban nem lett volna könnyű kivitelezni, anélkül, hogy ne adja vissza. Leparkoltunk, majd mind a ketten elindultunk "az" épület felé.

- Na én akkor megyek is. Szia! Ja és hajrá Blue Birds! - szóltam még vissza vállam fölött drukkolás gyanánt.

- Kösz Lena! Vigyázz magadra! - kiáltott utánam a bátyám. Az első órám angol volt. Ez az egyetlen tantárgy, amit igazán szeretek is, úgy tényleg teljes szívemből.

- Hello! Mi újság? - köszöntött Lilyan, a barátnőm.

- Semmi Lily. És veled? - kérdeztem miközben lehuppantam a padba, majd kipakoltam a cuccaimat. Lily teljesen máshogy nézett, ki mint én. Neki vörösesbarna haja van, ami vállig ér, míg nekem barna hosszú hajam van, ami majdnem a derekamig ér. Lilynek barna a szeme, nekem pedig kék, valamint ő alacsonyabb egy fejjel nálam, de ő is ugyanolyan vékony alkat, mint én. Magas lány vagyok, ami néha hátrány, de sokszor van az előnyömre is.

- Hát valószínű cserediák leszek. –  Azt hittem túl ósdi a mi iskolánk ahhoz, hogy csere diákosdit játszanak.  

- Hogy mi? – kérdeztem élesen.

- Igen Lena, cserediák leszek, és…….holnap utazom Európába. - Ezt csak most közli velem?

- Klassz! Miért nem akkor mondtad el amikor már a reptéren vagy? Talán még a csomagjaidat kivihettem volna utánad! - néztem rá mérgesen.

- Ne haragudj! Csak olyan izgatott vagyok, és olyan sok mindent kell a fejemben tartanom. Ugye nem haragszol? - Hogy tudtam volna rá haragudni, hisz kiskorom óta ismerem.

- Dehogy haragszom! Csak…. váratlanul ért. De örülök neki, hogy utazhatsz, na meg, hogy boldog vagy. - mondtam neki, majd halvány mosolyra húztam az ajkamat, holott a lelkem mélyén máris iszonyatosan magányos és szomorú voltam, hogy elutazik a legjobb barátnőm. Igen, az emberek olyan érzelmesek tudnak lenni. Rosszul lettem a búcsúzkodás gondolatától.

- És meddig maradsz? - próbáltam vidámnak és lelkesnek tűnni, ami kissé nehézkesen de sikerült, mert láttam, hogy Lilynek is jobb kedve lett.

- Hát azt hiszem három hét. Csak elköszönni jöttem be, mert még be kellene csomagolnom, meg minden. De már nagyon izgatott vagyok. - nagyon jó! Akkor már a mai napomat is egyedül kell töltenem. Istenemre mondom, hogy nagyon önző vagyok! A francba is!

- Ahh....hát értem. - Sosem voltam az érzelmek embere, így most sem én kezdtem a búcsúzkodást.

- Vigyázz magadra Lena! Remélem, nem felejted el a barátnődet. - búcsúzott Lily könnyes szemmel.

- Nem felejtelek el! Ígérem! Vigyázz magadra és érezd jól magad! -  Nekem is kibuggyant egy-két könnycsepp de azonnal le is töröltem, hiszen egy erős lány nem sír!  Megöleltük egymást és Lilyan kisétált az életemből. Azt nem tudom, hogy kis időre vagy véglegesen. Egész nap csak szédelegtem a suliba. Az egyik teremből ki a másikba be. Kész agyrém volt. Aztán az utolsó órán megszólalt a hangos bemondó.

„Minden tanulót szeretnék értesíteni, hogy a holnap tanítás elmarad, egy baleset miatt. Valamint arra kérek mindenkit, hogy menjen haza most azonnal! Szerdán tartunk megemlékezést, Miranda Gant tanuló emléke miatt, aki elhunyt. Köszönöm a megértéseteket.” – mondta az igazgató. Ezen nem kicsit döbbentem meg és a többi diák sem. Mindössze két perc alatt olyan nyüzsgés támadt, hogy csak a sok sikongatást és a sajnálkozást lehetett hallani. Ahogy kimentem a suliból, hogy haza menjek, egy mentőautó állt az udvaron, mellette pedig a rendőrség táborozott le. De ami a legjobban megrémisztett, az a hullás kocsi volt. Csak filmeken láttam még ilyet, de teljesen megborzongtam. Miranda Gant tényleg meghalt volna? Nem ismertem csak látásból, de teljesen normális és átlagos lánynak tűnt. Miért pont ő? Valószínű a szülei lehettek még ott ugyanis egy nő keserves sírását lehetett hallani, amint a lánya nevét kiáltja. Szörnyű volt látni mindezt. A sokkból felébredve hazamentem. Újabb gyilkosság. Kezd az egész furcsa lenni. Ki követheti el mindezt? De a legfőbb kérdés: Mit akar ezzel elérni? Meg akarja félemlíteni Dreadful városát? Mert akkor véget ér az ámokfutása, ugyanis már mindenki retteg. Vajon mikor csap le újra a gyilkos? Mint egy rossz krimi. Ahogy hazaértem, egyből megcsörrent a mobilom. Sarah volt az az iskolaújság főszerkesztője.

-        Szia! Mond csak! – szóltam bele a telefonba.

-        Szia! Hallottad te is, ugye? – Sarah hangja olyan izgatott volt, hogy majd elsírta magát.

-        A gyilkosságot? – kérdeztem rá.

-        Azt is, de a fő sztorit? – kérdezett vissza.

-        Nem, azt nem hallottam. – feleltem egyszerűen.

-        Én ott voltam. Láttam Miranda holttestét. Elképesztő volt! Nem csak a könyvekben léteznek Lena! – ordította a telefonba.

-        Mégis mik? Mi történt? – Nem tudtam követni.

-        Miranda holttestén sehol egy karcolás, semmi. Kivéve a nyakát, ahol harapás volt. Nem volt vér a testében. – Elhűltem. Pár másodpercig csendben voltam, majd megszólaltam.

-        Na és mit gondolsz erről? – Tudtam, hogy van valami elmélete.

-        Vámpírok vannak a városban. Az igazgató, a rendőrök és az orvosok csak azt mondják, hogy véletlen az egész és, hogy csak elvérzett. De gondolj csak bele, hogy tud valaki ilyen szabályosan és ilyen gyorsan elvérezni egy sebbel a nyakán ami úgy néz ki mint egy harapás? – Kezdett kicsit sok lenni a lányból.

-        Szerintem túl sokat képzelsz bele a dologba. Miranda meghalt valami baleset miatt és ennyi, semmi több. – világosítottam fel.

-        Semmi több, persze. Majd csak figyeld a jeleket! Biztos vagyok benne, hogy újra és újra meg fog történni. Csak mindig máshogy fognak meghalni az áldozatok. – mondta rejtelmesen és borsózni kezdett tőle a hátam.

-        Túl sok krimit nézel Sarah! – nevettem fel, de a hangom remegett és még mindig a történtek hatása alatt voltam.

-        Ahogy gondolod. De majd idővel te is be fogod látni. Na de most le kell tennem, megyek és készítek pár fotót. Tiszta vér minden. – Ezt olyan örömmel mondta, mint egy ötéves gyerek akinek azért ér fülig a szája, hogy: „ Van egy zsák cukorkám! Éljen! ”

-        Menj csak. Szia! – köszöntem el, majd letettem. Mivel holnap nem lesz suli, úgy döntöttem, hogy szétnézek ebben a poros kisvárosban. Már rég besötétedett mire elindultam. Hideg este volt és valahogy olyan vészjósló hangulat keringett a levegőben. Senki nem járt az utcán. Csend volt, félelmetesen nagy csend. Akkor ijedtem meg igazán amikor a csendet egy éles női sikoly törte meg. Megszaporáztam a lépteimet, hogy minél hamarabb odaérjek a kedvenc lemezboltomba, de ahogy hátranéztem láttam, hogy egy sötét alak jön utánam.

Prológus

Félig csókolt holt(ak)

Megbékült félholtak. Részegítő vonzalom. El tudod, fogadni a világod?

Amikor hirtelen változik meg az életed, először csak nevetsz a dolgon, de amikor egyre veszélyesebb és élesebb lesz a helyzet, akkor kezd lefagyni a mosoly tökéletes arcodról. A szálak egyre jobban összegabalyodnak…. Mások által, és kicsúszik a lábad alól a talaj. Nem tudod, hogy ki is vagy, hogy mit akarsz. Hadakozol önmagaddal és az érzelmeiddel. Barát….ellenség….szerelem…. sötét múltak….halál és veszélyes alakok. Egy vad csóknak a tüze. Ellöklek  magamtól, az ajkam csupa vér, az ajkad csupa vér. Félek. Éhes vagyok. Ha nincs más, akkor a legvégső esetben: fogadd el ami jár!

Üdv!

Nos hosszas gondolkodás után, úgy döntöttem, hogy belekezdek egy saját történetbe. Valószínű nem kezdek bele ha nem bíztat Katinka az Örökké Saga írója. Köszönöm neki a segítséget. :) 

Nos a történetről annyit, hogy vámpírokról fog szólni ( mint általában mostanság minden  más történet) és remélem tetszeni fog, próbálom a legjobbat kihozni belőle. 

Silver