19. Fejezet Történet egy kislányról

• 
  Én...sajnálom. - mondom ki nehezen és félve, amit gondolok. Sőt ez nem is kifejezés arra, amit érzek. Legszívesebben bokán rúgnám magam, vagy sokkal rosszabbakat tennék. Will csak mereven állt és nézett rám. Megbántottam, és most nagyon dühös volt.
• Nem akartalak megbántani. - mondom, de nevetségesen hangzik az egész. Szánalmas mentegetőzés. Most mit mondjak? Leülök a kanapéra és várok. Will olyan akár egy szobor. Merev, a tekintete élettelen és fagyos. A vonásai kemények, a szeme folyékony lávája, most megszilárdult. Nem szeretem, ha ilyen.
• Mi történt? - kérdezem végül. Lassan rám emeli a tekintetét, majd leül mellém. Mozgása darabos, mint egy roboté, most nem az a ruganyos mozgás és most egyáltalán nem emlékeztet egy párducra, aki ugrásra készen áll, miközben az izmai megfeszülnek.
• A húgom Sissy egy családi viszály miatt halt meg. - mondta halkan. Az arca fájdalmat tükrözött.
• Mesélj! - bíztatom, ő pedig nehezen, és vonakodva, de folytatja.
• Raymund és én még nem voltunk vámpírok. Volt a Night család és a Gurt család. - megakadt a kiáramló levegő, ahogy kifújtam.
• Szóval Sissy, vámpír kislány volt. A Gurt család akarta megkaparintani, hogy a törvény elé vigyék és, hogy emiatt megöljék az egész Night családot. - Mély ráncok jelentek meg az arcán miközben beszélt. Nem akartam, hogy ott legyenek, ki akartam simítani őket. De nem értem hozzá.
• Végül harcra került a sor és nekem meg Raymundnak kellett vigyázni a húgunkra. Minden jól ment....egy ideig. Bújtattuk és folyamatosan őrködtünk, de egyszer kicseleztek minket és onnantól kezdve minden elveszett. Tyler Gurttal azért vagyunk a mai napig haragban és ölném meg, mivel ő tehet a húgom haláláról. Ő ölte meg. Raymund és én, ezek után lettünk vámpírok. Kiakartuk kapcsolni az érzelmeket. Először megakartunk halni, de jött egy férfi és felajánlotta ezt a lehetőséget. Naivan igent mondtunk rá. Ennyi az egész. - fejezi be csendesen.
• Milyen volt Sissy? - biztos gyönyörű lehetett. A Night családban mindenki az.
• A legtündéribb kishúg volt a világon. Szőke, göndör haja volt és gyönyörű szemei. Az arca mint valami kis tündéré. Mindenkit az ujja köré tudott csavarni. Hihetetlenül intelligens és okos kisgyerek volt. Anyuék belebetegedtek a dologba, de aztán sikerült nagy nehezen túl lépniük. Annyira kicsi volt, olyan fiatalon halt meg. Mi balfácánok! - szorult a keze ökölbe.
• Nem a ti hibátok. Mármint úgy értem, hogy ha ezt rendelte a sors, akkor így kellett lennie. - próbáltam vigasztalni, de nem igazán jártam sikerrel.
• Ezért nem akartam, hogy harcolj. Nem akarom, hogy valami bajod essen! Aggódom érted. - nézett mélyen a szemembe.
• De nem ülhettem ölbe tett kézzel. Miattam van ez az egész. - magyaráztam meg.
• Szóval akkor emiatt vagy néha....ilyen? - kérdeztem, miközben a szőnyeget nézegettem.
• Milyen? - kérdezett vissza és újra élőnek tűnt.
• Hát ilyen....érzéketlen. Ne haragudj de, ez az igazság. - mondtam, de egy kicsit meg is bántam a dolgot.
• Ha nem mutatjuk, hogy mit érzünk akkor nem vagyunk védtelenek. - mondta, majd felállt és az ajtóhoz indult.
• Maradhatsz még....ha akarsz. - szóltam utána, ő pedig mosolyogva fordult meg.
• Az imént még azt akartad, hogy menjek. - érvelt, de egyre közelebb jött. Szinkronban mozogtunk, csak ő előre én pedig hátra.
• Csak téged akarlak védeni, mindig. Még ha bunkó is vagyok. - beszél, miközben továbbra is felém tart.
• Meg tudom védeni magam. Erős vagyok! - mondom, de a hangom nagyon halk. Sötéten felnevet, és átszeli a távolságot kettőnk között. Hátrálnék de már nem tudok a fal miatt.
• Sajnálom, nem akartalak megbántani az előbb. - mondom és meg kellett köszörülni a torkom, hogy érthető legyen amit mondok. A lehelete teljesen elkábított.
• Hát akkor most tartozol nekem, hogy ne legyek dühös! - súgta a fülembe, majd lassan megcsókolt. Finom, puha csók volt. Mintha eddig fájt volna valamim, és most hirtelen elmúlt ez a fájdalom. Az ajka olyan volt mint a selyem. Meglepődve érzékeltem, hogy mennyire vágytam erre a csókra. Lehet, hogy bántott már meg és bunkó vagy éppen durva volt velem, de ezzel a csókkal mindenre bocsánatot nyert. Egy gonosz gondolat furakodott a fejembe: Will....az enyém.

18. fejezet Kész téboly

A napjaim unalmasan és lassan teltek. Willel az incidens óta nem beszéltem, de úgy döntöttem, hogy menjen a pokolba! Én kedves voltam hozzá, ő viszont bunkó. Jason egyre jobban érzi magát Scarlettel, aminek örülök. Scarlett már többször is hívott, hogy menjek át náluk beszélgetni és beszéljük meg a dolgokat, de én nem tágítok. Ha Will nem lép először, mivel ő a férfi, akkor én sem fogok, már csak a büszkeségem miatt sem. Különben is ő bántott meg. Még, hogy ne harcoljak abban az ügyben ami miattam robbant ki! Ilyen hülyeséget!

• Jason elmentem! - kiáltottam fel a testvéremnek, majd elindultam az egyik kisebb kávézóba.
• Szia Lena! - ült le velem szemben Mason. Lassan felemeltem a tekintetem az újságról és megpillantottam szöszi barátomat.
• Hello Mason! Hát te mi járatban itt? - kérdeztem mosolyogva.
• Csak benéztem, aztán megláttam a fekete hajú szépséget és itt ragadtam. - vigyorgott továbbra is mint a vadalma.
• Hűűű....meggyőző érvelés. - nevettem fel.
• Vagy talán vársz valakit? Randid lesz? Zavarok? - kérdezte és éreztem, hogy kezd kicsit zavarban jönni.
• Nem, dehogy is. Maradhatsz nyugodtan, legalább nem vagyok magamban. - néztem a kék szemeibe, amik most valami oknál fogva fényesen csillogtak.
• Na és mi van veled....meg Willnek hívják a srácot ugye? - kérdezte és közelebb hajolt, mintha attól félne, hogy meghallja valaki.
• Hát...mi lenne? Természetesen semmi. - próbáltam mosolyogni, de valami oknál fogva, csak fájdalmas grimasz lett belőle.
• Ez furcsa. - mondta érdekes hangon és sunyi kis mosoly jelent meg a szája sarkában. Üzenetet kaptam a mobilomra. Lassan nyitottam fel, mert éreztem, hogy valami rossz vár rám.
  „ Találkozhatnánk. Nagy bajban vagyok. Legyél a házunk előtt!
  Lily”
• Lily írt. - mondtam Masonnak, akinek a szemöldöke az egekbe szaladt.
• Már hazajött? - kérdezte izgatottan.
• Nem tudom, ezek szerint igen. Most ne haragudj, de mennem kell. - álltam fel és mondtam, hogy nyugodtan igya meg kárpótlásként az érintetlen cappucinómat.
• Oké. Semmi gond, megértem. Szia Lena! - intett, majd felvette az újságot, amit az előbb olvastam.
• Szia! - köszöntem el, majd Lilyék háza felé vettem az irányt.

• Lilyan? - szólítottam meg a lányt, aki a kerítésnek támaszkodva álldogált nekem háttal.
• Lena! - fordult meg én pedig azt hittem mentem elájulok.
• Mi lett veled? - kérdeztem megrökönyödve.
• Nem tudom, egyszer csak így ébredtem és....nem tudom. - keseredett el. Hazudott. Ismerem már régóta, és nem tud most sem átverni.
• De tudod, hogy mi vagy ugye? - kérdeztem idegesen, és próbáltam megtartani a kettőnk között lévő távolságot.
• Persze. Vámpír és csak azért jöttem vissza, hogy megöljelek. - vicsorította, majd rám vettete magát. Egyszerűen azt kívántam, hogy legyen ez egy rossz álom és hadd felejtsek el mindent. De nem! Az egykori legjobb barátnőm épp rajtam volt és meg akart ölni. Természetesen nem hagytam magam és mivel valamivel idősebbnek saccoltam magam tőle, így az erőm is nagyobb volt. Végtére is, elmenekült. Úgy néztem a hűlt helyét, mint egy kisgyerek a legdrágább kirakatot. Gyorsan hazamentem, hogy értesítsem a bátyámat és, hogy segítsen elkapni Lilyt, de nem volt otthon. Ha otthon nincs akkor Scarlettnál lesz...aki Willel él egy fedél alatt. Istenem! A sors sosem hagyja, hogy elkerüljük egymást.

• Hello Scarlett! - intettem gyorsan neki, majd félrerángattam Jasont egy percre.
• Jason, gond van. Hazajött Lily és vámpír....teljesen....tébolyult és megakart ölni. Engem, aki a legjobb barátnője. Ugye érted, hogy mekkora a gáz? Olyan mint, aki egy fejmosáson ment keresztül. Meg kell keresnünk, mielőtt valami őrültséget csinál. Segítesz, ugye? - kérdeztem kétségbe esve.
• És mi is. - szólt közbe Will, aki most jött le a lépcsőn, de valószínűleg hallgatózott.
• Oh...kösz, de húzz a francba! - néztem rá gúnyosan, majd Jasont kezdtem kifelé rángatni az ajtón.
• Én is megyek. - mondta Scarlett, majd talpra szökkent.
• Nem kell senkinek sem jönni, Jason is elég lesz. - néztem kedvesen Scarlettra, Willt pedig megbírtam volna ölni a szememmel ha ránéztem.
• Megyünk. - szögezte le Will. Scarlett és Jason már ki is futott az ajtón.
• Nem kell a segítséged! - hangsúlyoztam ki minden egyes szót, hogy felfogja.
• Engem meg nem érdekel a véleményed! - lett most már ő is dühös.
• Nem bírod felfogni ugye? Miért kínzol? Miért? - a hangom halk volt, de többet értem el vele, mintha ordítottam volna.
• Nem kínozlak. Egyszerűen csak....mindegy. Nézd! Mindent megbeszélünk utána, de először keressük meg a barátnődet. - mondta, majd kitolt az ajtón. Lily fontosabb mint, hogy vele vitatkozzak. Futni kezdtem mint egy őrült, most még az emberek sem érdekeltek, de azért megpróbáltam óvatos lenni. Szerencsére csak egy futó szélviharnak néztek mindannyiunkat. Pár perccel később meg is találtuk amit kerestünk. Lily az erdőben egy fa törzsénél görnyedt.
• Lena! Ne gyere közel, jó? - kérdezte meggyötört hangon, és ellenségesen nézett a mellettem álló három vámpírra.
• Ők a barátaim, nem fognak bántani. Mi van veled Lilyan? - kérdeztem komolyan, mikzöben mélyen a szemébe néztem.
• Nem tudom.....nem tudom....megőrülök! - fogta a fejét és úgy tűnt, hogy nagy fájdalmai vannak.
• Közelebb megyek, jó? Nem fogsz megtámadni, ugye? Nem akarlak bántani, és nem haragszom rád. Tudom, hogy belül ugyanaz vagy, aki voltál. - mondtam és óvatosan araszolgatni kezdtem felé.
• Meg volt babonázva. - rakja össze a kirakóst Will. Dühösen nézek rá, de azért köszönetül biccentek neki. Mégis ki babonázná meg? Hát...persze! Tyler Gurt!
• Fáj valamid? - kérdeztem amikor odaértem mellé és megsimogatom, hogy tudja én mellete állok.
• Csak a fejem. Lena én annyira saj....én nem tudom, miért mondtam azokat neked! Tudod, hogy nem tennék ilyesmit? Ugye tudod? - rázza meg kétségbeesetten a karomat. Scarlett felszisszen.
• Tudom Lily. Tudom! Nem haragszom. Komolyan! - mondom, majd megölelem a barátnőmet akit a sírás ráz.
• Hazamegyünk, jó? A nénikéd tudja, hogy itthon vagy? - kérdeztem miközben kitámogatom az erdőből.
• Tudja. De nem szeretnék most hazamenni, ha nem gond. - szipogja, miközben úgy kapaszkodik belém mintha én lennék az utolsó segítsége.
• Jó. Akkor hozzánk megyünk. Megismerkedsz majd a többiekkel. - intek a fejemmel a hátunk mögé.
• Hogy van az olasz pasid? - kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmét. Lily egy időben folyamatosan bombázott az üzenetekkel. Például: „Izmos kockahas felém tart. A kék szemű rám mosolygott. Egy igazi olasz fogja a kezem.” És még sok ilyen üzenetet kaptam tőle, ami az olasz férfiról szólt.
• Hát....ő változtatott át. - bökte ki hirtelen én pedig annyira ledöbbentem, hogy majdnem elvágódok egy kidőlt fatörzsben ha Jason nem nyúl értem. Will dísznek van itt. Seggfej!
• Ez most komoly? - kérdezem és éreztem, hogy a hangom vádlóbb mint valaha.
• Igen. Hülye voltam. De még mindig együtt vagyunk és szeretjük is egymást. Csak örökre együtt akartunk lenni. - mondja ábrándozva.
• Aha. Meg volt a nagy Happy End. Hurrá! Nem zavar....nem is tudom, hogy nem élsz? - leszek egyre mérgesebb.
• Ezt én is kérdezhetném tőled! Te miért vagy vámpír? Lefogadom, hogy semmi köze annak a fekete hajú férfinak aki a hátunk mögött jön és a hátsófeled stíröli, igaz? - Aúú! Ezt azért megkaptam!
• Semmi köze hozzá. - sziszegem Lilynek.
• Héé te! Mivel itt vagyunk a természetben jobban tennéd ha abban gyönyörködnél. Nem sokára kihal pár állatfaj és nem tudják majd pótolni őket. Használd ki az alkalmat amíg teheted! - mondtam Willnek, majd újra Lilyhez fordulok. Jason és Scarlett felkuncog. Túlságosan is együtt működnek ketten.
• Hogy hívják ezt az olaszt? - kérdezem halkabban, de tudom, hogy úgyis hallja mindenki aki itt van.
• Tyler. - mondja. Tudom, hogy nem kellene levegőért kapkodnom, de mégis muszj valahogy levezetni a feszültséget.
• Az klassz. Milyen Tyler? - kérdezem nyugodt hangon, holott egy cseppet sem vagyok az.
• Azt hiszem Gurt. - Hiszi?
• Van egy kis bibi. De erről majd később beszélünk. Hallottam, ahogy a három vámpír egyszerre szisszen fel, majd mormognak valamit az orruk alatt.

- Lily? - kérdezte Will, ahogy leértem az emeletről. Scarlett és Jason moziba mentek. Azt hiszem jobban alakul kettejük között ez az egész, mint gondoltam. Ki kellesz faggatnom a bátyámat!

• Alszik. - intek a szobám felé.
• Beszélhetünk? - kérdezi furcsa hangon, de nekem elegem van már ebből az egészből.
• Nincs értelme. - rázom meg a fejem.
• Csak nem akartam, hogy bajod essen! Vesztettem el már hozzám közel állót és hidd el, nem akarom, hogy veled is ugyan az történjen. - mondta elgyötört hangon.
• Hát igen....biztos az egyik nőd volt az. Megértelek. - felelem gúnyosan, majd az ajtó felé terelném, de nem moccan. Sötét pillantása a vesémig hatol, és úgy érzem magam mint akin nincs ruha.
• A kishúgom volt. - feleli. A hangja reszelős. Milyen bunkó vagyok! Próbálok megszólalni, de csak tátogok mint egy hal. Will pedig csak néz. Most már tudom, hogy minden veszve van. Elcsesztem, mint, ahogy minden mást.

Kedves Olvasók!

Nos...úgy döntöttem, hogy létrehozok még egy blogot, Bosszúszomj címen. Már kaphattatok belőle ízelítőt, most pedig kész az oldal és fent van a történet prológusa és az első két fejezete. Ott is számítok az itteni olvasóimra, persze csak akkor ha érdekel titeket. :) Remélem, azért tetszeni fog.
A chat fölötti linken átléphettek oda. :)
Jó olvasást!

Puszi: Silver

Figyelem!

Hello minden kedves olvasónak! Úgy döntöttem, hogy közzé teszek még egy történetet, amit már régóta tervezgettem. Ha tetszik, akkor akár külön blogra is felpakolhatom a fejezeteket...de persze ehhez visszajelzést várok, ha értitek mire gondolok. :)
Ha tetszik, akkor írjatok hozzászólást és akkor folytatom illetve felteszem a többi részt is. De ez nem azt jelenti, hogy a Félig Csókolt Holt(ak) című történetemet elhanyagolnám. :) Azt sosem. :D
Itt egy kis ízelítő...az első fejezet. Remélem tetszik!
Puszi: Silver

Bosszúszomj
1. Fejezet Szövetség az ördöggel

 

 

"Nem lehetek az angyalod miközben úgy élek mint maga az ördög
Nem lehetek a szeretőd hisz úgy élek mint egy lázadó,
Nincs szükségem a sajnálatodra és a segítségedre sem,
Ne próbálj meg megmenteni, csak menj és vigyázz magadra!"

Türelmesen megvártam amíg a férfi oda sétál elém, majd velem szemben megáll.

• Miért kell ez neked? - kérdezte és a hangjában némi vádló él csengett. Megrántottam a vállam majd egy ezerwattos mosollyal védtem meg magam.
• Vámpír vagy. Nem értelek miért kell neked fegyver. Megtudod védeni magad, ha kell. - mondta Stew.
• Köszi, hogy elhoztad. - forgattam meg az ezüstözött karót, amit az imént kaptam és közben elégedett sóhajt hallattam.
• Tartozol nekem. - nézett rám komolyan, mire csábosan beharaptam a szám szélét.
• Tudom. Majd valamikor elrendezzük, ha szükséged lesz rám én ott leszek. - feleltem őszintén, mire ő hevesen megrázta a fejét.
• Tudod, hogy nem segítség kell, hanem te magad! Ne felejtsd el! - hördült fel, és közelebb lépett.
• Te pedig ne felejtsd el, hogy most adtál ide egy ezüstözött karót, ami bármelyik percben a szívedben áll meg, ha nem viselkedsz. - közöltem fagyosan. Pár percig méregetett és megéreztem rajta, hogy hezitál.
• Heaven! Egyszer megölsz a puszta jelenléteddel. - sóhajtott nagyot Stew, majd hátrább lépett. Gonoszan felkacagtam, de hálás voltam neki, amiért megkímélt, hogy nem kellett megölnöm. Ma már így is sok vámpír vére ragadt a kezemhez. A mai nap rekordot döntött.
• Köszi Stew. Mindent kösz! Majd még beszélünk, vagy ha nem vársz rám, én akkor is jövök. - kiáltottam még hátra a vállam fölött, majd eltűntem az éjben. Egy sikátoron mentem keresztül, amikor megláttam, hogy egy vadállat éppen egy lányt próbál megerőszakolni. Sajnos ismertem a lány érzéseit.
• Hé haver! - szóltam neki, mire a vámpír felemelte a fejét, de még mindig bódult tekintettel meredt rám a lány vére miatt.
• Menj el innen vámpír! Épp más dolgom van! - felelte majd újra a lány nyakához fordult és más mocskos dolgokat is művelt vele.
• Gyere és kapj el! Én is itt vagyok. - cukkoltam, mert tudtam, hogy ezt nem fogja tett nélkül hagyni.
• Igazad van. Miért is ne? Te sokkal jobb parti vagy mint ez a jelentéktelen ember! - fordult el a lánytól, majd összeszedte magát és megindult felém. A szemétláda azt hitte neki adom magam, de mekkorát tévedett! Minden egyes alkalommal kitértem előle, majd amikor nem figyelt egy rossz mozdulatnál a földre került, én pedig erősen tartottam.
• Ezt pedig haver azért kapod, mert sok lánnyal műveltél még ilyet, mint ezzel a szerencsétlennel ott! - súgtam a fülébe, miközben a lány felé intettem a fejemmel. Előhúztam a karómat majd a hátához szegeztem.
• A saját fajtád ellen fordulsz? Egy jelentéktelen ember miatt? Te is vámpír vagy! - nyöszörgött és még mindig szabadulni próbált.
• Az vagyok, de mivel egy mocskos vérszívó irtotta ki az egész családomat, ezért bosszút állok. - közöltem vele röviden.
• Akkor miért nem csak azt a vámpírt ölöd meg? - kérdezett újból.
• Azért mert abban semmi buli nem lenne. Túl sok a kérdés. De, hogy lásd szorult belém valamennyi érzelem, ezért megadom a lehetőséget, hogy elmond mi az utolsó kívánságod. - mondtam neki, majd nyomatékosítás képen a karót még jobban neki szegeztem.
• Egy utolsó csók. Tőled? Már bocs, de még sosem találkoztam ilyen szexi és vad lánnyal mint te. A vörös hajúak a gyengéim. - hörögte, én pedig rosszallóan csóváltam meg a fejem. Seggfej!
• Üdv mindenkinek a pokolban! Nyugi! Biztos sok ismerősöd lesz ott, mivel egy párat már megöltem. - nevettem halkan, majd egy jól összpontosított szúrással megöltem, ő pedig szétporladt a kezem között.
• Hát igen erre mondják azt, hogy porból lett és porrá lesz. - vált ki a sötétből egy másik alak. Még sosem láttam errefelé, de éreztem, hogy vámpír és bármelyik percben készen voltam rá, hogy megöljem ha kell.
• Ki vagy te? - kérdeztem félre biccentett fejjel és a karót visszatettem a helyére, a csizmámba.
• Ezt én is kérdezhetném tőled. - felelt félmosollyal.
• Hát jó! Nekem erre nincs időm. Viszlát! - mondtam majd ott hagytam. Ha ő nem támad akkor én sem fogok. Csakis az olyanokat öltem meg, akikről tudtam, hogy szemetek vagy éppen a szemem előtt csináltak olyan dolgot, ami nagyon nem tetszett.
• Ki vagy te? - kérdezte újból és könnyen tartotta velem a lépést, majd megtámadott. Hát rendben haver! Én próbáltam udvarias és kedves lenni, ami egyáltalán nem az én asztalom, de ha így, hát akkor így. Rám támadt és igazán erős férfi volt. Én mégis csak egy lány vagyok, aki furcsa módon lett vámpír, és nem bírok el egy ilyen rossz fiúval. Azért mégis csak minden erőmet bevetettem és próbáltam úgy csinálni a dolgokat, hogy az nekem legyen jó és ne neki. Kihúztam a karót, és eszembe jutott, hogy mekkora baklövést követtem el amikor előtte tettem el a csizmámba. A szíve felé irányítottam majd meg is döftem vele, de ekkor kitépte a kezemből és most én kerültem a járdára, mint az előbbi áldozatom. Nyomorultul éreztem magam. Eddig senki sem alázott meg így, eddig mindenkivel elbírtam és könnyűszerrel öltem meg. De ez a vámpír...
• Ki vagy te? Miért ölöd a saját fajtádat? - szegezte nekem a saját karómat, de én megmakacsoltam magam és meredtem néztem a járdát.
• Gyerünk kislány! Gyorsan mondd, különben belőled is csak a hamu marad! - fenyegetőzött, de még most sem engedtem.
• Rendben! Utolsó kívánság? - sok mindent, akartam de ezen még sosem gondolkoztam el, mivel még soha nem kerültem ilyen helyzetbe.
• Dögölj meg! - böktem ki, mire megsértette a hátam a karóval. Fájdalmas nyögés hagyta el a számat. Vártam, hogy megöljön, de semmi sem történt.
• Jól van. Úgy látom szívós teremtés vagy, ezért nem öllek meg, mivel szükségem lehet rád. Inkább vállalod a halált, mint hogy megalázkodj más előtt. Ez...tetszik. - mondta, majd felnyalábolt a földről és szorosan magához húzott.
• Ha bármi mocskosságon jár az eszed, komolyan mondom, hogy velem nem lesz egyszerű! - figyelmeztettem hidegen gyorsan hadarva, mire felnevetett.
• Nyugi! Én nem akarok tőled semmit sem... de azt sem akarom, hogy lelépj. - a mondandója közepén elhalkult de a végén újra felélénkült.
• Gyerünk! - intett egy autó felé, és a karót a hátamhoz szegezve megtolt előre, hogy induljak el. Hát most vagy soha! Futni kezdtem de alig jutottam előre két autónyit, mire újra a földön voltam és most már belém döfte a karót. Felsikoltottam és hangosan szitkozódtam. Pont csak annyira szúrta belém, hogy majd meg haljak, de közben mégis éljek. Ügyes trükk. Ha pár centivel bentebb lenne, már rég por lennék.
• Még egy ilyen próbálkozás és megöllek! - dörrent rám és beláttam, hogy ideje komolyan vennem, amit mond. Nem hiszem el, hogy ilyen helyzetbe kerültem! Engedelmesen beültem az autóba, majd hagytam, hogy elvigyen valami titkos raktár féleségbe. Ahogy beléptünk egy sereg vámpír gyülekezett körénk.
• Ki ez? - kérdezte mind, mire a fogva tartóm csak motyogott nekik valamit, valami furcsa ősi nyelven, amit nem értettem, majd leültetett egy székre és ezüsttel láncolt le. Vergődtem az ezüst miatt, amit a vámpír horda igencsak élvezett. Rohadékok!
• Szóval ki vagy te? - kérdezte újból aki miatt ide kerültem, majd egy ezüst tőrrel kezdett cirógatni, ami pokolian égette a bőröm és úgy éreztem ettől már semmi sem lehet rosszabb. Pár percig hagytam hadd kínozzon, de aztán felkiáltottam.
• Heaven Cold. - sziszegtem, és a szemem sarkából rá lestem. Helyes férfi volt. A járom csontja kissé kiugrott, a szeme zöld volt és a bőre tökéletesen sima és hófehér. Az arca markáns és férfias, a haja pedig szőkés barna, ami enyhén hullámos volt és a válláig ért. Gondolom sok nő dőlt be neki, és hagyta, hogy igyon belőle. Szemétláda ő is mint a többi!
• Range Gelid. - mondta a nevét, mire nagy nehezen bólintottam.
• Nagyon örülök. - sziszegtem, ő pedig elmosolyodott.
• Már hallottam rólad és régóta kereslek. - mondta Range. Értetlenül néztem rá, és figyeltem, hogy a tőrt még mindig a bőrömhöz nyomja.
• Miért? - nyögtem ki nehezen.
• Azért, mert kellesz nekem. Neked van olyan képességed, ami egyikünknek sincs és ezzel segíteni tudsz. - foglalta össze.
• Azt várhatod, hogy segítsek neked! - sziszegtem a képébe, de mentem elhallgattam amikor egy újabb szúrást éreztem a bőrömön. Gyűlöltem ezt a fickót!
• Szóval te tudsz a vámpírok elméjében kutakodni ugyebár? Valamint te rád nem hat a bájolás és a napfény. Mi csak elegendő vérrel mehetünk ki a napfényre míg te akármikor mászkálhatsz odakinn. Ezzel fogsz nekem segíteni! Ezt vedd úgy, hogy életben maradsz és közben kedvedre gyilkolászhatsz. - mondta, majd elhúzta a bőrömtől a tőrt.
• Minek segítenék neked? - találtam meg a hangom és vádlóan meredtem rá.
• Mert életben maradsz? - kérdezte, mire bólintottam.
• Legyen! - egyeztem bele és tudtam most követtem el életem legnagyobb hibáját, de egyszerűen hajtott az a vágy, hogy megtaláljam aki megölte a családomat és megfizessen érte. Ez éltetett. Mikor süllyedhettem idáig?
• Helyes. - mosolygott rám, majd köhintettem, hogy igazán eloldozhatna.
• Ja, igen. - mondta, majd eloldozott és azt gondoltam, hogy mekkora marha, hogy elenged.
• Csak így elengedsz? - kérdeztem, majd megrántottam a vállam és nagyot sóhajtva megkerestem a kijáratot.
• Ne erőlködj! Nem fog menni! Különben is ezüstből van, ezért van itt Sean, aki vérfarkas, mivel ő rá nem hat az ezüst, csak a hold. - nevetett Range. Nem hittem neki és megpróbáltam kinyitni az ajtót, de igaza volt, mivel azonnal megéreztem a fájdalmat mihelyst az ajtóhoz értem. Összegörnyedve rogytam le a földre. Csodálatos!
• Na gyere! Pihenned kell! Eléggé kifáraszthattalak. - emelt fel a földről Range én pedig szabadulni akartam és kapálóztam a menyasszonyi fogásában de nem mentem vele semmire sem.
• Más lány örülne, ha így vinném a karjaimban, de te hálátlan vagy. - nézett rám vigyorogva. Kedvem lett volna nyelvet ölteni rá, de nem akartam gyerekesnek tűnni.
• Én nem vagyok más lány. Én Heaven vagyok és nagyon utállak! - vágtam a képébe, amire felhúzott szemöldökkel válaszolt.
• Ne tessék szépségem! Megengedem, hogy a szobámban és a saját ágyamban aludj. Ez nagy megtiszteltetés, mivel másnak soha sem engedném meg. - rakott le egy ágyra, de én mihelyst letett, fogtam egy kispárnát egy takarót, majd a földre feküdtem le. Range értetlenül nézett rám.
• Én bizony nem fogok a te ágyadban aludni! - magyaráztam neki dühösen, majd megráztam a párnát és a fal felé fordultam.
• Majd akarsz te még, kis vörös! - felelte és éreztem a hangján, hogy mosolyog. Kiment és berakta maga után az ajtót. Nem aludtam el egyből hanem szétnéztem a szobában. Tényleg szép szoba volt. Mindenhol antik tárgyak, és az ágy gyönyörű faragott fából készült. Valószínű egy vagyont ér ez a szoba. Mi lenne ha tönkre tenném? Vajon megölne érte? Nem hiszem, még ahhoz is túl kegyetlen. Dühösen fújtam egyet, majd álomra hajtottam a fejem.
  
  
  
  
  
  
  Kommentárokat kérek, ha tetszett!! :)

17.Fejezet Harc

• 
   Jó ez a szám. - húztam fentebb a hangerőt, Will kocsijában.
• Mi tetszik ezen? - kérdezte majd rám fordította tekintetét.
• Nem érzed a ritmust? - doboltam folyamatosan a térdemen.
• Ez olyan....tinglitangli. - felhúztam a szemöldököm, majd csúnyán néztem rá.
• Nem értesz a zenéhez. - jelentettem ki hideg hangon. Ha neki a Disturbed- Down with the sickness száma tinglitangli, akkor nem tudom milyen rockra van szüksége. Chh....még hogy tinglitangli!
• Szerencse. - morgott az orra alatt.
• Mondtál valamit? - kötekedtem továbbra is.
• Nem, dehogy. - nézett rám sötéten.
• Talán valami gond van? - mosolyogtam rá, és tettem az ártatlant.
• Neked....hangulatingadozásaid vannak, Lena. - mondta, miközben megfogta a kezem. Természetesen egyből kihúztam az övéből. Máskor jól esett volna...talán, de most, hogy ilyeneket, mondd közben....ez így nem jó.
• Nincsenek. - sziszegtem idegesen. Jó...talán lehet, hogy vannak, de ezek nem olyan nagy dolgok, hogy Will ügyet csináljon belőle.
• Elmondod, hogy végre mit akart tőlem Tyler? - kérdeztem gyorsan hadarva.
• Lena...ezt már megbeszéltük. - mondta hezitálva.
• Nem Will! Nem beszéltük meg! Csak te rendezed, le egy „ hosszú lenne” kis mondattal és kész. De semmi nincs rendben! Azok ott meg akartak ölni engem! Kínzott érted? Nem persze, hogy nem, mivel nem te élted át. - mondtam neki, fagyosan, majd a következő lámpánál kiugrottam a kocsiból és eltrappoltam a Cd-s bolt irányába.
• Szia Mason! - vágtam le a táskám a pultra,
• Oh...Hello durci! - köszönt vissza, miközben lemezeket pakolgatott a helyükre.
• Mi újság? - kérdeztem még mindig feszülten, de azért próbáltam lazábbnak tűnni. Tény, ami tény, ideges voltam. De csak azért...mert nem jött utánam. Amúgy is felhúzott.
• Ezt én is kérdezhetném tőled. Mesélj mielőtt felrobbansz! - nevetett fel szőke hajú fiú.
• Hát....semmi nincs, Nem hallottál valamit Lilyről? - kérdeztem, ahogy eszembe jutott a legjobb barátnőm, aki már több hete lelépett.
• Nem tudok róla semmit sem. Na és te? - kérdezett vissza.
• Akkor nem kérdeztem volna tőled Mason. - feleltem, de éreztem, hogy még mindig flegma vagyok.
• Nézd ezt neked tettem félre. - vett elő egy vadi új cd-t.
• Ahh ne már! - sikítottam fel, ahogy megpillantottam a hónapok óta várt lemezt, gyönyörűen fénylő tokjában.
• De már! - utánozta a hangomat Mason, mire adtam neki egy taslit, de aztán megöleltem.
• Köszi, hogy gondoltál rám. - veregettem meg a vállát.
• Fázol? - kérdezte hirtelen.
• Nem. Miért fáznék? - kérdeztem vissza.
• Olyan hűvös vagy, mármint a bőröd. - magyarázta összehúzott szemöldökkel.
• Hát biztos csak a ….légkondi miatt. - mondtam neki, pedig egyáltalán nem volt bekapcsolva az említett tárgy.
• Aha...- hagyta rám.
• Most mennem kell. - mondtam higgadtan, hogy ne keltsek gyanút.
• Jó, majd még találkozunk. - mondta.
• Szia Mason! Köszi a lemezt! - kiáltottam vissza még az ajtóból, majd kimentem a lemezboltból. Ezek után hazafelé vettem az irányt. Amikor nem látott senki, betértem az erdőbe és haza suhantam.
• Szia Jason! - köszöntem a bátyámnak aki a kanapén terpeszkedett. Épp bokszot nézett.
• Jó menet? - kérdeztem miközben a konyhába mentem.
• Nem elég jó, még nem verték eléggé szét egymást. - felnevettem, majd kivettem a hűtőből az én saját italomat. Anyunak azt mondom, hogy valami furcsa turmix aminek a receptjét a netről szedtem le, és ne kóstolja meg, mert tojás van benne. Anyu allergiás a tojásra. Amúgy az én kis italomban vér volt. Vagyis színtiszta vér. Will szerezte nekem, és nem akarom tudni, hogy honnan.
• Te meg mit keresel itt? - fordultam meg és megpillantottam a konyha széken üldögélve Willt. A hangom ellenséges volt, és úgy éreztem magam, mint aki bármelyik percben neki ugrana bárkinek.
• Szép fogadtatás. Köszönöm. - mosolygott és most nagyon letöröltem volna a vigyort az önelégült képéről.
• Mit akarsz? - kérdeztem és a levegő élesen áramlott ki a tüdőmből.
• Sajnálom. - mondta miközben a szemembe nézett. Igaz, hogy meglepett, de nem érdekelt, ebben a pillanatban.
• Nem érdekel. - feleltem, majd kiléptem a házból, hogy kölcsön vegyem Jason autóját és megléphessek. Azonban nem kis meglepetésemben volt részem, amikor kimentem. Egy csapatnyi vámpír vigyorgott éhesen rám. Will pillanatok alatt mellettem termett úgy, ahogy Jason is.
• Mit akarsz Tyler? - sziszegte Will, miközben maga mögé tolt.
• Természetesen csak egyetlen egy dolgot. A lányt. Ő az enyém, én változtattam át. - mondta önelégülten a szőkeség. A düh ami eddig tartalék lángon lobogott bennem, most az egekbe szökött.
• Én senkié sem vagyok! - csattantam fel és kiléptem Will mögül.
• Lena! - szóltak rám mind a ketten.
• Nem! Nem akarom, hogy megvédjetek! Ha engem akarnak, akkor gyerünk! De nem adom könnyen magam. - néztem az éhségtől mohón csillogó vámpírszemekbe, de leginkább Tylert tüntettem ki a figyelmemmel.
• Azonnal gyere vissza! - morogta Will, majd megfogta a karom és maga mögé tolt.
• Úgy sem tudsz minden percben megvédeni. - suttogtam haragosan, de meg se hallotta, amit mondtam. Jason értetlenül állt, de kész volt rajta, hogy ugorjon ha kell.
• Lenának igaza van. Hadd döntse el ő, hogy mégis kivel szeretne lenni. - próbált enyhíteni a helyzeten Will.
• Nem! Én akarom őt! - kiáltott fel Tyler.
• Mi a francnak? - léptem megint elő. Tyler gúnyosan elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét.
• Egy: csak nézz magadra! Kettő: különleges vagy, bár lehet, hogy még nem tudod. Három: Willnek ezzel tudnék ártani a legjobban. Édes lenne a bosszú. - kérdően fordultam hátra, de ekkor Tyler hadat üzent, és minden nagyon gyorsan történt. Will maga mögé taszított míg épp egy vámpírral küzdött. Jasont nem kellett félteni, mivel talpraesetten, szakította szanaszét az őrült vörös hajú férfit. A francba is! Ez miattam van, és majd pont én nem harcolok? Miattam essen bajuk azoknak akiket szeretek? Kiléptem Will mögül, majd ahogy a természetem diktálta én is átadtam magam az ösztöneimnek. Olyanokat műveltem, amiről még csak álmodni sem mertem volna, hogy megtudom csinálni.
• Szia szépfiú! - ragadtam meg az egyik elvetemültet az ingjénél.
• Kösz, hogy a csapdába sétálsz. - hörögte, de ezután köpni nyelni nem tudott, úgy helyben hagytam, majd egy reccsenés jelezte, hogy neki ennyi járt.
• Lena! - szólt Jason, majd felém tartotta az egyik vámpír fejét. Szorosan becsuktam a szemem, majd egy jól irányított mozdulattal leválasztottam a fejét a nyakától. Undorodtam, de muszáj volt. Sohasem tettem ilyesmit, de nem is éreztem magam tőle gyilkosnak. Sőt...szinte élveztem. Tyler persze elmenekült. Will nagyot sóhajtva rakott tüzet minél előbb, mivel a tanulmányaim során megtanultam azt is, hogy csakis tűz által halhatunk meg végleg.
• Jó voltál. - csapott a tenyerembe Jason. Rámosolyogtam, de ez nem őszinte mosoly volt, inkább az a feszült, erőltetett mosoly. Leültem a terasz lépcsőjére, majd úgy figyeltem Willt. Még csak rám sem nézett és annyit sem kérdezett, hogy nem-e sérültem meg. De végül is én akartam, hogy ne nézzen törékenynek.
• Mi lesz a szomszédokkal? Látták ezt az egészet? - kaptam a kezem a szám elé ijedten, miközben Jason felé fordultam.
• Nem hinném. A hátsó udvaron voltunk, ha pedig látta is valaki...nos akkor az előbb kapott szívrohamot, minthogy valahová is eljusson a hírrel. - nevetett fel jókedvűen a bátyám, majd mondta, hogyha nincs rá szükség akkor megkeresi Scarlettet. Ezzel el is ment. Will továbbra is a tűzbe bámult, de engem egy pillantásra sem méltatott. Bár mérges voltam és feldúlt, még így is be kellett látnom, hogy mennyire szexi teste van. A fekete pólója szakadtan lógott rajta, és néhány helyen kivillant hófehér bőre. Akármennyire is utáltam ezt mondani, vagy gondolni, de tökéletes volt. Olyan volt a bőre mint a kifeszített selyem. Annyira megakartam érinteni és végigsimítani tökéletesen kidolgozott testén, de reménytelen volt a helyzet. Ráadásul most még csak nem is méltat figyelemre. Kizárt, hogy valaha is megérinthetném azt a testet. Nagyot sóhajtva temettem az arcom a tenyerembe.
• Hazamegyek. - mondta Will, majd elindult a kocsija felé.
• Héé! Neked meg mi bajod van? - kérdeztem ingerülten és elkaptam a karját. Hirtelen mintha ezernyi szikra pattant volna szanaszét.
• Mi bajom van? Semmi, Lena. - mondta gúnyosan, és vészjóslóan sötétedni kezdett a tekintete.
• De hát...győztünk, mármint levertünk mindenkit, kivéve Tylert. Most mi a baj? - kérdeztem értetlenül.
• Csináld csak így tovább! Nyerj meg minden harcot! Egyszer majd csak sikerül kinyíratni magad! Egy ideig nem akarlak látni! - mordult fel, majd kitépte a karját a kezem közül és elment. Nem éreztem haragot, és semmi mást, olyan volt mintha érezni sem tudtam volna hirtelen. Will határozottan dühös volt rám, még pedig azért, mert harcoltam. De nem gondolhatta komolyan, hogy hagyni fogom, hogy ők küzdjenek én pedig csak üljek karba tette kézzel. Hát legyen! Ha nem akar látni, hát nem fog! Will Night nem érdekel, hogy mit gondolsz! Nincs szükségem rád!

16. Fejezet Minden egyebet, csak a lényeget ne!

Scarlett szemszöge

Egy kicsit kezd elegem lenni. Mégis mi a jó büdös francnak nem akar velem beszélni? Jó persze, megértem. Az én hibám, hogy vámpír lett meg minden, de akkor is. Én nem akartam bántani Őt. Kaptam tegnap egy sms-t tőle, hogy majd ma szeretne velem beszélni. Hűű, de titokzatos! Csak lennénk már túl rajta és tudnám, hogy mi a helyzet.

• Szia! - köszönt feszülten, majd behívott a házba. Lenáék otthona szép volt és tágas, valamint nekem egy kicsit túl világos, de azért jó kis kégli volt.
• Szia! - köszöntem vissza. Intette, hogy üljek csak le. Idegesítően húzta az időt.
• Nézd Jason....én sajnálom. Nem akartalak bajba keverni, nem akartam neked rosszat. - fakadtam ki egyszeribe. Megemelt szemöldökkel nézett vissza rám, és nem is sejtette, hogy mennyire szexi. Főleg amikor először megláttam vámpírként teljesen nyugodt, hűvös, szexi vámpírként, amikor visszatért. Hát.... nagyon dögös volt. Igaz már előtte is láttam amikor kiborult, de akkor nem tudtam jobban megnézni mivel, az idegesség eléggé eluralkodott rajtam. Valami furcsa dolog vonzott benne, és nem is kicsit, azt hiszem.
• Megbocsátok. - bökte ki, nekem pedig a homlokomig szaladt a szemöldököm. Ilyen könnyen? Tényleg?
• Hogy? - tértem magamhoz és kérdeztem amikor már nem csak tátogtam, mint egy hal.
• Igen, jól hallottad. Végül is csak nem rég értettem meg, hogy milyen nehéz lehetett neked a vérem közelében lenni. Szóval fátylat rá. Megtörtént és kész. Ezt a kártyát jutott nekem. - mondta, és a végén elmosolyodott. Túl jó hozzám.
• De haragudnod kellene rám....- gondolkoztam hangosan.
• Azt szeretnéd? - kérdezte mélyen a szemembe nézve.
• Nem, persze, hogy nem. Csak....mégis, hogy tudsz ilyen könnyen átugrani egy ilyen fontos dolgot? Megváltoztattam az életed. Az én hibám volt. - soroltam a hibákat amiket elkövettem.
• Mondom, hogy nem érdekel. Ez van. Vissza tudod forgatni az időt? - kérdezte egy kicsit ingerülten. Megráztam a fejem és nagyot nyeltem. Valami szorítani kezdte a torkomat és ez most nem az éhség volt. Hozzám még soha senki nem volt ilyen....kedves. Minden hibámat az orrom alá dörgöltek világ életemben. Az apám hangja mai napig visszhangzik a fejemben: „ A fenébe is Scarlett! Szedd már össze magad! Csak egy utca kölyök vagy ráadásul még semmire kellő is. Téged nem lehet szeretni.” Gyűlöltem őt. Bezzeg az édesanyámért ölni tudtam volna. Imádtam őt, de sajnos meghalt, mert súlyos betegségben szenvedett. Bár élhetne még! Az apámat sok éve nem láttam már, mert megszöktem otthonról. Egy ideig a Night családnál laktam, de aztán kerestem egy saját lakást, de most látogatóba jöttem újra. Szeretem ezt a családot, ők szeretnek engem. Sokszor álltak mellettem, amikor apám ellenem fordult. Will és Raymund nem is egyszer ugrott neki az apámnak vagy éppen engem fogtak le, főleg miután vámpír lettem. Ekkor csak még jobban megutált az apám. Nem tudom, a mai napig sem, hogy miért gyűlölt annyira. Lehet csak amiatt, hogy ugyanaz a vadóc gyerek voltam, mint ő fiatal korában, és neki.....hát eléggé szarul alakult az élete. De Én nem ő vagyok!
• Nem tudom visszaforgatni az időt. És ennek igazán örülök néha. - mondtam csendesen. Jason bólintott, majd leült mellém a kanapéra.
• Szóval ennyi? Nem haragszol rám? Tényleg? - kérdeztem félig mosolyogva.
• Nem haragszom. Nem is tudnék azt hiszem. - felelte mosolyogva. Jason helyes volt és ráadásul még kedves is, valamint törődött másokkal. És baromira jól csókolt. Milyen jó is lenne ha....Nem ringathatod magad ábrándokba!
• Ennek örülök. - mondtam. Kínos csend állt be. Nem nagyon tudta egyikőnk sem, hogy mit mondhatna a másiknak.
• Én, azt hiszem, hogy....akkor megyek is. - álltam fel, majd az ajtó felé vettem az irányt.
• Majd még beszélünk! - kiáltott utánam és kacsintott. Intettem neki egyet, majd megkönnyebbülve léptem ki a házból. Egy régi teher szakadt le rólam, és most egészen boldog voltam.

Lena szemszöge

• Will jól vagyok. Egyedül is kitudok menni a fürdőbe értsd már meg! - ellenkeztem, ahogy egyfolytában támogatni próbált, ahogy a fürdő felé tartottam. Megpróbáltam eltolni magamtól, de nevetséges kísérlet volt.
• Tudom. De akkor is... - mondta, és továbbra sem engedett el. A csók incidenst nem boncolgattuk tovább és olyan volt mintha meg sem történt volna. Kár! Pedig nagyon is magamhoz tértem...attól a csóktól. Sosem voltam olyasfajta lány aki a szőke herceget várta, hogy megmentse a sárkánytól, de Will csókjától úgy éreztem magam, mint Csipkerózsika. Bementem a fürdőbe és bevettem egy fájdalom csillapítót. A fejem még mindig hasogatott.
• Nagyon fáj? - kérdezte aggodalmasan. Kikészített egy kicsit, de jól esett, hogy törődik velem. Olyan volt, mintha leomlott volna a köztünk lévő fal.
• Nem. Jól vagyok. - mondtam, majd visszamentem a szobába, Will pedig újra bedugott az ágyba és a nyakamig húzta a takarót.
• Will nem tudom, de szerintem elfelejtettél egy fontos dolgot....én vámpír vagyok. - közöltem vele szem forgatva.
• Lehet, de egy vámpírnak is lehet komoly baja, szóval maradj nyugton és takarózz be! - úgy viselkedett mint az apám. Istenem! Hol van az a szexi vámpír? Valahol ott van benne, csak elbújt.
• Nagyon idegesítő vagy, úgy viselkedsz mint az apám. - mondtam neki, és csak azért is kitakaróztam.
• Csak aggódom érted. Ne húzd le a paplant! - mondta és furcsán végig nézett rajtam. Hoppá! Lehet, hogy nem is annyira az egészségem miatt aggódik, hanem csak a pizsamám tetszik neki annyira. Sunyin elmosolyodtam, de azért betakaróztam.
• Ez így nagyon remek lesz. Egész nap fekszem az ágyban és nem csinálhatok semmit sem. - nyafogtam, és csak később esett le, hogy mennyire kétértelműen fogalmaztam. Felnéztem Willre, akinek féloldalas mosoly keletkezett az arcán.
• Más időpontban azt mondanám, hogy eltudnánk ütni valamivel az időt, de most az egészségi állapotodra nézve, sajnos nem ajánlok fel semmi ilyesmit. - ha ember lettem volna, már olyan vörös lettem volna mint egy pipacs, de így csak a paplan csücskét piszkálgattam zavarban.
• Nem céloztam semmi olyanra....csak úgy kicsúszott. Jól van hát akkor...beszélgessünk. - magyarázkodtam, Willnek pedig egyre csak szélesedett az a sötét vigyor az ajkán. Mindig is élvezte, ha zavarban voltam.
• Rendben beszélgessünk. De előre mondom, hiába is akarsz bármit is kiszedni belőlem Tylerrel kapcsolatban, nem fog menni. - szögezte le előre én pedig dühösen fújtam egyet. Már mindennel próbálkoztam, hogy kiszedjem belőle a dolgot, hogy miért rabolt el, ugyanis ennyit igazán jogomban állna megtudni, de nem! Will csak hallgat és mindig azt mondja, hogy hosszú.
• Van hobbid? - kérdeztem és kíváncsian vártam a választ.
• Futni járok, valamint szeretek biliárdozni. És a kedvenc sportom a baseball. Na és neked van? - kérdezett vissza. Sokszor nagyon utáltam, hogy vissza dobta azt a bizonyos labdát.
• Hát én....rajzolni szoktam és régen úsztam. - mondtam, mire a magasba szaladt a szemöldöke.
• Igen? Nem néztem volna ki belőled. - mondta én pedig szokásomhoz híven egyből felkaptam a vizet.
• Igen? Na és miért? - kérdeztem összehúzott szemekkel.
• Olyan....törékenynek tűnsz. - mondta.
• Nem vagyok az. Vertem már meg férfit is. - jelentettem ki büszkén ő pedig felnevetett.
• Komolyan? - kérdezte még mindig mosolyogva.
• Igen. Olyan két éve volt, a suliban. Az egyik nagymenő srác azt hitte, hogy majd én is bedőlök neki. Persze rendes voltam vele meg minden, de majd felfordult tőle a gyomrom. Olyan bájgúnár féle volt. Inkább buzi...mint férfi volt, bár azért izmos volt. Na szóval egyik nap az egész folyosó láttára magához rántott és megcsókolt. Fúj! Le kellett volna forrázni utána a számat. Fogtam és le kevertem neki egy pofont. Ezzel annyiba maradt, aztán az egyik óra alatt utánam jött a mosdóba és megakart véleményem szerint erőszakolni, de úgy helyben hagytam, ahogy csak tudtam. Haraptam, csíptem és rúgtam, ott ahol csak értem. Azóta nem mert a közelembe jönni. - vigyorogtam Willre.
• Meg akart erőszakolni? - kérdezte rekedt hangon és a szeme fekete színt vett fel. Dühös volt.
• Hát nem tudom, ebben nem lehettem biztos, de nem várhattam meg, hogy mit akar. De igen azt hiszem azt akarta. - magyaráztam a földet nézve.
• Örülök, hogy nem történt meg. Jó, hogy ilyen talpra esett vagy. Szóltál valakinek a dologról? - kérdezte és egyfolytában a szemembe fúrta a tekintetét. Ettől kínosan éreztem magam. Olyan volt mintha belém akart volna látni.
• Hát csak a bátyámnak mondtam el, és ő is jól helyre tette a srácot. Anyunak meg sem mertem említeni, mert kibukott volna és nem mehettem volna sehová sem. - mondtam visszaemlékezve a történtekre.
• De hagyjuk ezt! Van kedvenc együttesed? - kérdeztem és próbáltam terelni a témát. Will ökle ellazult, majd a szeme is visszanyerte az eredeti színét.
• Hát...igazából mindent meghallgatok ami jó. Szeretsz táncolni? - mosolygott újból és nekem is újra jó kedvem lett.
• Uhhh....hát ez a partnertől is függ. Egyszer az egyik esküvőn egy idősebb fazonnal kellett táncikálnom és folyton a lábamra taposott, aztán mindig azt mondta: „ Hát te sosem figyelsz a lábad elé? Nem tudsz táncolni?” - idéztem az egyik rokonomat mélyebb hangon, Will pedig újra nevetett és én is bekapcsolódtam.
• Hát akkor egyszer szívesen elvinnélek mondjuk valahová táncolni. - mondta puhatolózva.
• Hát akkor egyszer szívesen benne lennék, azt hiszem, de csak akkor ha nem taposol a lábamra. - kuncogtam fel.
• Abban biztos lehetsz, hogy teljesen épségben maradsz. - jelentette ki vigyorogva. Milyen szép a mosolya és milyen kedves velem! Bár még az elrablásos dolog előtt rájöttem, hogy Will nagyon rendes férfi, csak nem tudja kimutatni az érzelmeit. Aztán amikor megmentett az mindent eldöntött. Vonzódtam hozzá. Először nem akartam beismerni és utáltam magam, amiért így érzek, de nem tudok parancsolni a szívemnek. A sors furcsa fintora.
• Na és anyu? Nem kellene haza mennem vagy ilyesmi? - kérdezte hirtelen idegesen és kiugrottam az ágyból. Will azonnal elkapta a derekam és megállított.
• Anyukád teljesen nyugodt, mivel úgy tudja, hogy végig nálam voltál. - oké hát akkor minden a legnagyobb rendben. De álljunk csak meg! Nem!
• Jézusom! Mit gondolhat most? Hiszen éjszaka sem voltam otthon! - sápadtam el és kiment belőlem minden erő.
• Csak annyit gondolhat, hogy a lányának nagyon jól telt az éjszaka. Ennyi. - mosolygott rejtélyesen. Még mindig a karjaiban tartott.
• Uhh...hogy fogom ezt kimagyarázni? - kérdeztem még mindig pánikba esve.
• Ohh...szerintem felesleges, mivel anyukád kedvel engem. - mondta büszkén.
• Klassz! Akkor az, hogy azt mondom neki, hogy csak barátok vagyunk az teljesen ki van zárva, mert kedvel téged. - fintorodtam el. Anyu képes mindent túl komplikálni.
• Miért? Csak azok vagyunk? - suttogta a fülembe, engem pedig kellemesen kirázott a hideg.
• Hát igen...mármint....Jajj Will! - hadováltam teljesen össze-vissza, majd próbáltam kibontakozni az öleléséből, amit hagyott, de a győztes vigyor nem tűnt el az arcáról.
• Uhh...de utállak, amikor ilyen vigyor van az arcodon. - mondtam, majd a fürdő felé vettem újra az irányt, hogy felöltözzek.
• Ez érdekes, azt hittem vonzónak találod. - kuncogott, majd újra csak minden ellenkezésem ellenére a fürdőszobáig támogatott. Férfiak! De kár lett volna tagadni, hogy imádtam, ahogy a puha bőre hozzám ér. Ha okos lennék, akár tovább is elhúzhatnám ezt a gyámolatlan kislány szerepét...Will közelségéért megérné.

15. Fejezet Meg nem történt csók

Will szemszöge

A bosszú teljesen kitöltötte az elmém minden egyes zugát, de amint ránéztem a sarokban lévő szenvedő angyalra, nem számított más csak az, hogy ő jól legyen. Lena sápadtabb volt mint valaha. A szeme alatt a karikák még jobban kirajzolódtak és a gyönyörűen izzó szeme most éhesen csillogott. Odamentem hozzá, majd megszólítottam.

• Lena! - mondtam csendesen és a bűntudat a szívembe mart. Jobban kellett volna vigyáznom rá! Csak nézett rám és az ajkai hang nélküli szavakat formáltak. El kell vinnem őt és innia kell minél előbb! Lena elájult. Istenem! Csak add, hogy ne legyen semmi baja! Még ha vámpír is, akkor is olyan törékeny.
• Ezért még számolni fogunk! - mondtam Tylernek, aki időközben kényelmesen elhelyezkedett újra a széken.
• Alig várom. - suttogta sötéten. Óvatosan elszakítottam a láncokat amivel Lenát megkötözték, majd lázasan figyeltem, ahogy újra kinyitja a szemét. Istenem, hogy az ujja köré tud csavarni, még ha ő nem is tudja! Újra lehunyta a szemét, de nem vesztette el az eszméletét ezúttal. Ha később jöttem volna. Lehet, hogy meghal. Egy hirtelen jött érzelemtől megcsókoltam. Gyors csók volt mégis a legédesebb. Minden benne volt. Ami megdöbbentett, az-az volt, hogy viszonozta. Lehet, hogy nem tudta mi történik, olyan gyenge. Biztos nem önmagától vezérelve cselekedte. Belém mart a keserűség.
• Vigy....vigyél...innen! Kérlek! - mondta nehezen és közben erőtlenül magához húzott az ingemnél fogva. Aztán újra elájult.
• Ne hidd, hogy ennyiben hagyom a dolgot! Ezt még le fogjuk rendezni! De most sokkal fontosabb, hogy Ő jól legyen. - morogtam Tylernek, de egy percre sem vettem le a szemem Lena hófehér arcáról. Óvatosan felemeltem majd hazavittem.

Fel és alá járkáltam idegességemben. Már ivott a véremből, már fel kellene ébrednie! A törékeny testét szinte elnyelte a hatalmas francia ágy. Ahogy ott feküdt védtelenül, összetörve most mindennél jobban felébresztette bennem a vadászt, amit olyan mélyen eltemettem magamban. De ez a lány, valahogy mindent kihoz belőlem. Leültem mellé az ágyra, majd gyengéden végigsimítottam az arcán le egészen a kulcscsontjáig. A bőre még így is meglepően selymes volt. Olyan volt mintha semmi sem tudna a szépségén csorbítani, soha semmilyen körülmények között.

• Ne hogy el merj hagyni! - susogtam neki. Kezdtem egészen emberien viselkedni a közelében és ő általa lettem egyre emberibb is. Talán még érezni is mertem. Talán. Órákon át simogattam és beszéltem neki. Nem tudom hallotta-e, de lehet jobb is ha nem. Ahogy az ajtó felé fordultam megláttam Scarlettet.
• Mi történt? - kérdezte csendesen, de mégis nyugtalanul. Leült a lábamhoz a földre, majd finoman megsimogatta a lábam.
• Ez hosszú Scarlett. A lényeg az, hogy Ő jól legyen. - néztem újra a csendesen szuszogó lányra. A bőre olyan volt mint a legtisztább hó.
• Rendben. Értem. De ha majd akarsz róla beszélni, akkor én itt leszek. Minden rendben lesz Will! - paskolta meg a combom.
• Na és beszéltél Jasonnel? - jutott eszembe, hogy Jason beszélni akart vele.
• Nem. Még nem. - mondta tömören, de látszott rajta, hogy fáj neki a dolog és nem is kicsit. Valamennyire hasonlított rám, mivel ő is titkolta az érzéseit.
• Jason rendes srác. Biztos okosan dönt majd. - mosolyogtam rá halványan, amit viszonzott. Pedig eleinte nem bírtam Jason fejét, sőt...De csak azért volt, mert védte a lányt és ezáltal elérhetetlennek tűnt számomra. De miután rájöttem, hogy ez nem akadály, azóta gyökeresen másképp tekintek Jasonre. Ő is csak a jót akarta a húgának és mindenkitől védeni szeretné, aki rossz hatással van rá.
• Ne szólj neki Lenáról! Csak felhúzná magát és még eléggé labilis. - utasítottam Scarlettet, mire egyetértően bólintott. Újra Lenára néztem de még most sem ébredt fel. Finoman fentebb húztam rajta a takarót. Nem lett volna rá szüksége, de így nyugodtabb voltam.
• Nem láttalak még....ilyennek. Megváltoztat téged. - jegyezte meg az unokatestvérem. Elfintorodtam, de nem szólaltam meg.
• Felesleges küzdened az érzelmeid ellen. Szereted őt. Törődsz vele. - jelentette ki csendesen.
• Érezni pocsék dolog. Minden érzelemnek fájdalom a vége. Halálra van ítélve minden ilyen dolog. - mondtam hűvösen.
• Nincs igazad. Milyen érzés ha Lena a közeledben van? És ha nincs? - világított rá a dolgok lényegére.
• Hagyjuk ezt. - tereltem a témát, mert még magamnak sem mertem bevallani a dolgokat.
• Rendben! Most megyek, szólj ha szükség van rám! - mondta kedvesen, majd megsimogatta Lena karját és annyit suttogott, hogy: „Kitartás kislány! Erős vagy!” Ezután magam maradtam a szobában. Lena továbbra sem kelt fel. Kezdtem elveszíteni a reményt. Ennyire nem gyengülhetett le. Nem...az nem lehet. Hallottam, hogy hazajönnek a szüleim valamint a bátyám dörmögésére lettem figyelmes. Ahogy benéztek a szobába, az édesanyám arcán ijedtség, apám arcán aggodalom a bátyámén pedig értetlenség futott át. Mindhárman csak álltak és néztek.
• Mi történt? - kérdezte apám.
• Tyler. - csak ennyit mondtam és mind a hárman bosszankodásba és őrjöngésbe kezdtek.
• Ne aggódj! Elrendezzük! - mondta Raymund.
• Nem! Ez az én ügyem. - lettem újra mogorva.
• Nem csak a tiéd! Nem emlékszel? A Night testvérek szúrtak el mindent! Ez a MI ügyünk öcsi! - lett mérges a bátyám.
• És mivel a gyerekeink vagytok, így a miénk is. - mondta apám. Megadóan ráztam meg a fejem, majd visszafordultam Lena felé. Nem kérdezték, hogy ki ő, vagy, hogy mit keres itt. Már mindent tudtak Róla, Raymund pedig már ismerte. Sokat meséltem nekik Lenáról. Így szinte már ismerték. Nem szóltak egy szót sem, csak kimentek a nappaliba, ahol tanácskozásba kezdtek, de nem figyeltem rájuk. Most sokkal inkább a lány kötötte le a figyelmemet. Hosszú idő után, nagyot sóhajtott, majd kinyitotta nagy szemét. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Még sem veszett el minden reményem. Talán az életnek is van értelme...újra.
• Istenem!.....Megszabadultam! Olyan volt mint egy rossz álom. - motyogta, miközben felült és fájdalmas nyögés hagyta el az ajkát, de azért halványan elmosolyodott. Visszanyomtam a párnára.
• Pihenned kell! - figyelmeztettem.
• Köszönöm! - ugrott hirtelen a nyakamba. Először tétlenül hevertek a karjaim a testem mellett, de aztán mintha tudták volna, hogy mit kell csinálni, Lena karcsú dereka köré fonódtak. A testemen furcsa borzongás futott végig. Mintha egy régi vágyam teljesült volna. Csak megölelt, mégis a mennyben éreztem magam. Itt van és a karomban tartom, és senki nem bánthatja őt. Soha többé!
• Sajnálom, hogy nem vigyáztam rád eléggé! - bontakoztam ki az ölelésből tudván, hogy hol a határ és visszafektettem az ágyba.
• Nem a te hibád! Amúgy is te hoztál el onnan. - magyarázkodott. Még mindig rosszul nézett ki és nagyon gyengének tűnt, de a fő az volt, hogy felébredt.
• Hagyjuk ezt! Hamarabb észre kellett volna vennem, hogy baj van. Emlékszel akármire is? - kérdeztem puhatolózva. Beharapta az alsó ajkát és gondolkozni kezdett. Egészen erotikusnak hatott ez a cselekedet.
• Hát elájultam...aztán teljes sötétség. Semmi más. - mondta. Helyes, legalább nem emlékszik a csókra. Nem is baj! Talán így lesz a legjobb. Még sem lehettem biztos a dologban, ugyanis a szemében furcsa fény csillogott.
• Bár voltak furcsa dolgok...amiket nem tudok hová tenni. - gondolkozott el és sunyin nézett fel a szempillái alól.
• Hát....biztosan csak az éhség miatt. Tudod... hallucinálhattál is. - majdnem felnevettem magamon ahogy magyarázkodni próbálok. Milyen szánalmas próbálkozás!
• Biztosan. - morogta az orra alatt.
• Örülök, hogy most már jól vagy. - mondtam neki. Elmosolyodott, majd intette, hogy hajoljak közelebb.
• Talán félsz, hogy olyasmire emlékszem amire nem kellene? Csak nem félsz tőlem Will Night? - susogta a fülembe nekem pedig megfagyott a vér az ereimben.

14.Fejezet Érzelmek egyvelege

Will szemszöge

A fürdőből jöttem kifelé, amikor láttam, hogy Scarlett ajtót nyit. Döbbenet lett úrrá rajtam és Scarletten is. Lena ki fog ugrani a bőréből örömében. Jason visszatért.

• Hello! Bejöhetek? - kérdezte most már mélyebb hangján. Egyből feltűnt, hogy kerülte Scarlett tekintetét, inkább az enyémben kutakodott.
• Gyere, csak nyugodtan! - hívtam be, majd mutattam, hogy foglaljon helyet.
• Voltál már otthon? - kérdeztem, mire szomorkásan elmosolyodott. Talán honvágya volt ezért tért haza, de lehet, hogy nagyban közre játszott a mellettem álló nőszemély is. Scarlett és Jason feltűnően feszengtek. Volt valami a levegőben kettejük között. Scarlett nem hiába rótta Jason után napokon keresztül az erdőt.
• Nem, még nem mertem hazamenni. - nevetett csendesen, és mi is elmosolyodtunk. Mit fog a húgától kapni!
• Miért ide jöttél elsőnek? - kérdeztem, mire Scarlett jól oldalba vágott. Jó lehet, hogy bunkónak hangzott, pedig nem akartam, hogy annak tűnjek. Én csak nem tudtam kezelni sokszor a...furcsa helyzeteket.
• Csak megakarom köszönni..., hogy vigyáztál Lenára, amikor én nem tettem és elhagytam, pedig csak segíteni próbált. - nagyon hülyén éreztem magam és nem tudtam merre nézzek, ugyanis nekem soha senki, nem köszönt meg semmit sem.
• Hát...nem érted tettem. - mondtam és egy újabb „simogatást” kaptam Scarlettől. Minden Lenáért volt és senki másért, csakis érte. Azt akartam, hogy vele legyek a legtöbb időt, és, hogy ő is csak velem legyen. Önző dög vagyok, de a szörnyeteg imádta ezt a részemet, aki bennem lakozott.
• Lena biztosan örülni fog neked. - mondta halványan mosolyogva Scarlett, majd kiment a házból és eltűnt az erdőben, mint egy csendes kísértet. Nehezen tudja feldolgozni a dolgokat. Jason elment, összetörte még ha nem is látja be, mert szerinte ő nem az-az érzelgős lány, akinek egy férfi össze törheti a szívét, pedig így volt. Aztán most hirtelen újra felbukkant Jason, és nem tudja, hogy mit is akar tőle. Mondom ezt én a nagy szakértő. Milyen szánalmas vagyok. Kerek-perec megmondhatnám Lenának, hogy mit érzek, de gyáva vagyok. Egy vámpír aki semmitől sem félt, most egy törékeny lány véleményétől retteg. Szánalmas!
• Eléggé....összetörted. - ültem le a kanapéra Jason mellé és Scarlettre utaltam.
• Ah...én egyszerűen csak nem tudom, hogy most mi van! - temette az arcát a tenyerébe.
• Üdv a klubban! - nevettem fel keserűen. Én se nagyon tudtam eldönteni, hogy Lena mit érez irántam, vagy hogy érez-e valamit egyáltalán.
• Te és Lena, szóval...- köszörülte meg a torkát, ami most nagyon érzékenyen érintette a füleimet. Éreztem, hogy a szemem sötétedik.
• Nem! Mi csak barátok vagyunk. - furcsa volt ezt, pont egy férfi szájából hallani, ráadásul a saját számból. A saját önbizalmam rongálom egyfolytában. Tönkre tesz egy nő. Milyen...vicces és megalázó.
• Aha, hát azért nem szeretném, ha megbántanád őt, vagy átvernéd. Lena rendes lány és lehet, hogy erősnek mutatja magát, de nem az. Olyan mint egy gyengéd virág, amit mielőtt megérintenél lehullik és elhervad a szirma. - sosem gondoltam volna, hogy Lena így az ujja köré csavarja az embereket, hogy ennyire védik és szeretik őt. Jasonban volt valami, ami akármelyik percben harcra késztette Lena miatt.
• Nem fogom bántani őt, sosem tudnám. Az első perctől fogva védem őt. - suttogtam csendesen, mert valami szorítani kezdte a torkomat. Talán az érzelmek....ez undorító.
• Beszélnem kell Scarlettel, aztán lesz ami lesz. - állt fel Jason, majd az ajtó felé vette az irányt.
• Csak óvatosan, mert most kissé érzékeny! - figyelmeztettem mosolyogva, mielőtt ki lépett az ajtón. Amikor üres volt a ház, a gondolataim megint egy lány körül kezdtek cikázni. Lena küröl. Ha nem kedveltem volna, akár dühös is lehettem volna, hogy folyton folyvást a gondolataim közé furakodik. A sötét haja ami olyan puha és lágy, akár a selyem. Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor versenyeztünk és a végén összegabalyodtunk egy kissé, teljesen „véletlenül”. Istenem! Én nem vagyok normális! Most elmegyek hozzá, megnézem, hogy van aztán próbálok távol maradni tőle. Muszáj, mert a végén csak fájni fog. Nem csak neki, nekem is. Önző vagyok. A francba is! Mindig ugyanoda lyukadok ki! De nem bírnám elviselni, ha fájdalmat okoznék neki. Jasonnek igaza volt. Olyan mint egy virág és én akármikor letéphetem a szirmát, de amilyen érzéketlen vagyok, lehet, hogy gyökerestül tépném ki. Beültem az autóba, majd Lenáék házához hajtottam. Ahogy becsengettem egy harmincas éveiben járó nő nyitott ajtót. Lena már sokat mesélt róla, így tudtam, hogy az édesanyja az.
• Jó napot! Will Night vagyok, a lányához jöttem, Lenához. - mutatkoztam be kedvesen, a nő pedig sokat sejtően elmosolyodott.
• Szia Will! Lena már mesélt rólad. Emma vagyok, és kérlek tegezz. - kért mosolyogva, majd folytatta.
• De Lena legutóbb hozzád ment el, és azóta még nem jött haza. Gondoltam, hogy....jól megvagytok...khmm....és ezért nem jön haza éjszaka, de ha nem veled volt, akkor.... - kezdett aggódni én pedig megnyugtattam, pedig nem is mondtam igazat neki.
• Jaj, dehogy! Lena velem volt, csak azt mondta van egy kis elintézni valója, és ezért jött el tőlem, de most kellett volna találkoznunk. Gondolom beugrott valamelyik barátjához, tudod milyenek a lányok. - nyugtattam meg gyorsan, de legszívesebben már rohantam volna, hogy megkeressem a lányt.
• Igen, tudom milyenek. Bejössz egy kicsit? - kérdezte Emma, de eszembe sem jutott nyugodtan karba tett kézzel üldögélni, míg nem tudom mi a helyzet.
• Köszönöm nagyon kedves, de én akkor most megyek, mert Lena már biztosan nálunk van. Oh és ne aggódjon ha újra nem jön haza éjszaka. Valószínű csak én raboltam el. - nevettem a nőre, aki viszonozta, majd miután elköszöntem bement a házba. Beültem az autóba, majd pörgetni kezdtem a gondolataimat. Hol lehet? Nem kellett sokáig találgatnom, míg rájöttem, hogy Tyler keze lehet a dologban. Szemétláda! Ha egy ujjal is hozzáér, ha egy haja szála is meggörbül....Megölöm! Milyen játékot űz velem a sors. Pont most határoztam el, hogy távol maradok a lánytól, akit talán szeretek és most mi kapok cserébe, újra utána loholok és valószínű eszem ágában sincs soha többé egy percre sem magára hagyni. Istenem! Ha már nincs nyitva előttem a kapu, akkor legalább azt az angyalt védjétek! Tylernek volt egy titkos helye, amit én is tudtam, ugyanis régen én sem voltam az a jó fiú. Próbálom is elsikálni ezeket a borzalmas emlékeket, de nem tudom. Amikor odaértem a helyre a kocsiajtót úgy csaptam be, hogy majdnem kiszakadt a helyéről. Rohantam és amikor benyitottam, oda ahonnan zihálást és nyöszörgést hallottam, megpillantottam Őt. A szívem még tovább morzsolódott apró szilánkokká. Valami enyhén szúrni kezdett a szívem környékén. Fájt, hogy így láttam Őt.