11. fejezet Piszkos játékok, avagy a leckéből mindenki tanul

Lena szemszöge

Will fölém tornyosult és gonosz mosolyra húzódott az ajka. Egészen vonzó volt, és ez teljesen összezavart. Megköszörültem a torkom és halkan megszólaltam.

• Én...nyertem volna...ha...ha nem döntesz le a lábamról. Szóval ez így nem ér, tehát én nyertem! - emeltem fel az állam büszkén és határozottan, de egyáltalán nem voltam határozott.
• Tényleg? Pedig most én érzem magam nyeregben. - nézett rám, aki épp alatta feküdt. Ha lehetett volna biztosan elpirulok, de nem tudtam. Másfelé kezdtem nézelődni, miközben beszélni kezdtem.
• Öhmm....le...leszállsz rólam? - kérdeztem és nagyon kínosan éreztem magam, főleg miután megláttam az arcát amint jót derül rajtam.
• Miért félsz tőlem? - hajolt közelebb az arcomhoz, én pedig hátráltam volna de a fejem már így is a földön volt. Nem volt menekvés.
• Én nem félek! Csak nem szeretem az ilyen....kétes helyzeteket. - vágtam vissza dacosan, valószínű, hogy még magamnak sem mertem beismerni, hogy félek egy kicsit. Féltem, mert nem akartam többet érezni, mint barátság. Ki akartam irtani ezt az érzést, azt hiszem. Nem helyén való.
• Bizonyítsd, hogy nem félsz! - mondta hirtelen. Kitágult szemekkel meredtem rá.
• Mégis hogyan? - kérdeztem értetlenül. Megcsóválta a fejét, majd halkan, búgó hangon megszólalt.
• Csókolj meg! Semmi más, csak egy csók. - mondta, én pedig dühös lettem. Aljas gazember!
• Soha. - sziszegtem és elkezdtem letaszítani magamról, de aztán nem kellett erőlködnöm, mert leszállt rólam.
• Makacs nőszemély. - morogta az orra alatt.
• Vicces vagy. - motyogtam, miközben az autó felé mentem, még mindig dühösen.
• Szeretem amikor dühös vagy. Ez olyan...szexi. - úgy oldalba vágtam, hogy nekem fájdult meg a kezem, bezzeg ő csak nevetett és azt tátogta egyfolytában, hogy „szexi”. Sértette a büszkeségem, hogy így viselkedik velem. A kocsi úton már csak dacból sem szóltam hozzá. Tanulja meg, hogy velem nem szemtelenkedhet.
• Ugyan már! Ne legyél ilyen morcos! - próbálta megsimítani az arcom, de elkaptam a kezét és visszatettem a kormányra.
• Dühös vagy. Tudod mit gondolok erről. - mondta, mire ezerwattos mosolyt villantottam fel csupán merő gúnyból.
• Most gyűlöllek. - jelentettem ki komolyan. Felsóhajtott majd azt mondta.
• Az jó, mert a gyűlölet szenvedélyes érzelem. - már nem tudtam, hogy mit csináljak kínomban. Ha visszavágok azzal megint csak dühös leszek, ha kinyilvánítom, hogy nem bírom, az is bejön neki. Kész agyrém!
• Stikkes vagy. - utaltam rá, hogy valami nincs rendben vele.
• De neked bejön. - olyan pillantást lövelltem felé ami azt üzente, hogy „parancsolsz?”
• És erősen öntelt is vagy. - néztem rá szúrósan, de csak mosolygott.
• Otthon is ilyen vad vagy néha? Mármint ha valami felhúz akkor szétvered a berendezést? - elhűlve néztem rá, mivel néha tényleg kiakadtam és a vámpírlétnek köszönhetően eléggé lobbanékony lettem.
• Milyen szarkasztikus a humorod, mondták már? - gúnyolódtam.
• Tudod, egyszer szeretnék veled megküzdeni. Tudod egy kis harc. - nézett rám kihívóan.
• Ja hát az jó lenne, legalább nem csak a képzeletemben lebegne előttem a halálod. - mosolyogtam kedvesen.
• Milyen gonosz vagy. Látod, mondom, hogy van egy ilyen oldalad is. Egyszer kihozom a vadságot belőled. Az igazi vámpír éned. - nem akartam mondani, hogy belőlem ne akarjon kihozni semmit sem, különben annak rossz vége lesz, de nem szólaltam meg. Valahogy most ő volt fölényben.
• Jaj és amikor zavarban vagy...- jelentette ki miközben sebességet váltott.
• Nem szoktam zavarban lenni. - megrándult a szám széle és tudtam, hogy hazudok. Ezt ő is tudta, mert valahogy nagyon gyorsan ki ismert.
• Láttad volna magad, amikor rajtad ültem. Az-az arc! Na nem mintha nem tetszett volna, de hát mégis mit hittél? - kérdezte magas hangon nevetve, kivillantva egész fogsorát.
• Will! Abbahagynád? Különben....- fenyegettem de végül csak legyintettem egyet dühösen.
• Különben mi? - nézett rám nagy szemeivel.
• Megöllek, kicsinállak, megkarózlak. - ezek inkább kérdésnek hangozottak és nem fenyegetésnek. Kikészített egy délután alatt. Ehhez pedig tehetségre van szükség. Will kétségkívül tehetséges volt...mindenben.
• A vadság hatalma. - sóhajtott színpadiasan. Megforgattam a szemem, majd az ablakon kezdtem kifelé nézni.
• Egyszer megleckéztetlek. - jelentettem ki sötéten.
• Majd meglátjuk. Akkor majd eldől, hogy ki nyer. - felelte csendesen és a hangjában valami furcsa él érződött. Nem olyan amitől félnem kellett volna hanem valami más.

• Scarlett nincs itthon? - kérdeztem Willtől, aki ledobta a kabátját, majd elvette az enyémet is és gondosan felakasztotta a fogasra.
• Nincs. Az erdőt járja, mindennap. - sóhajtott Will. Már rég nyomta egy kérdés a szívemet és most itt volt az idő, hogy feltegyem.
• Figyelj miért vagy velem ilyen mostanában? - böktem ki hirtelen, de meg is bántam. Ha lehetett volna a szám elé kapom a kezem, de nem tettem, mivel elég hülyén jött volna ki, mert hogy én hoztam volna magam kínos helyzetbe.
• Milyen? - kérdezte óvatosan. Gyenge pontot véltem felfedezni nála.
• Hát kedves....mármint ne értsd félre csak tudod, eddig annyira ellenséges, merev, fagyos és távolságtartó voltál, most meg...olyan más. - fogalmaztam meg. Felhúzott szemöldökkel nézett rám, majd végig simított az állán és közelebb jött hozzám.
• Nem tudom. Ezt hozod ki belőlem. - hajolt egyre közelebb. Ekkor egy ötlet villant be. Itt a bosszú ideje.
• Will! - búgtam, majd a karomat átfontam a nyaka körül és úgy néztem rá, mint aki megvan babonázva. Egyre közelebb és közelebb hajolt. Hagytam, hogy az ajka súrolja az enyémet, és közben emlékeztetnem kellett magamat, hogy bosszú, bosszú, bosszú. Nem adhatom fel a célom, pont most. Épp megcsókolt volna, amikor kicsusszantam a karjai közül, majd kacagva az ajtó felé vettem az irányt. Ott állt és az üres kezét nézte.
• Tudod, ami a leckéztetést illeti, azt hiszem megvolt, szóval most már kijelenthetem teljesen nyugodt szívvel, hogy én nyertem. - nevettem rá, majd integetve kimentem a házból.