13.Fejezet Őrült nőszemély

Jason szemszöge

Tulajdonképpen még magam sem hittem el, hogy idáig tudok süllyedni. Imádtam azt, hogy egyik lány jött és a másik lány ment az életemben. Minden éjszaka jól szórakoztam, de valami hiányzott. Már legalább két hete nem voltam otthon és még a kisvárosunk közelébe sem mentem. Jó messze elmenekültem a nehézségek elől. De utáltam azt az érzést, hogy Scarlett be-befurakodott a gondaltaim közé. Könyörgöm én még nem voltam úgy igazán szerelmes egy lányba sem, és ez, ez az aprócska vonzalom is halálra ijeszt. Ja halálra....mintha már nem lennék valami Drakula féleség. Bár be kell vallanom, hogy élvezem ezt az életet. Amit kevésbé tartottam vonzónak, az-az volt, hogy még egy öreg nőre is rámásztam volna egy cseppnyi vérért. Szerencsémre nem tettem meg, helyette egy fiatal lányból ittam, de nem öltem meg, pedig.... Élvezem azt, hogy a lányok még jobban mint eddig megnéznek és igencsak imponál a halál sápadt pofám nekik, amitől én eleinte undorodtam. Könyörgöm mégis csak halott vagyok! Idegesített, hogy nem kell borotválkoznom és ettől nem éreztem magam férfinak, na de voltak ám kellemesebb dolgok is amiket az előnyömre fordítottam. Például a kellemesen csengő hang, ami néha tud bizsergetően szexin is hatni, ha azt....akarom. Egy kis szőkét úgy csaltam magamhoz. Vagy az is nagyon bejön, hogy erős vagyok. Először azt gondoltam, hogy „Igen Jason a kemény edzés meghozta a gyümölcsét, dagadsz az izomtól!” de végül rájöttem, hogy a változás miatt történt mindez, na nem mintha azelőtt nem lett volna meg a kockahas! A telefonomat már a legelején elajándékoztam egy hajléktalannak, aki meglepve figyelte, hogy hamarabb van telefonja, mint kabátja. Ha a legkisebb hangerőre állítottam még akkor is majd szétverte a fülem, mert ugye nem is Lena lenne, ha nem hívott volna legalább kilencvenszer. De legalább jót tettem egy hajléktalannal, aki legalább fél órán át dicsőített és azt mondta: „ Fiam te biztos a mennybe jutsz!” Gondoltam magamban, haver ezt már lekéstem. Végül is nem volt olyan rossz ez az élet, mint amilyennek először gondoltam. Néha idegesít, hogy mindenki csak néz és néz, de megszólalni nem mer, mint például most is az áruházban. Egy kisebb hotelban élek, de csak addig amíg le nem nyugszom teljesen, aztán hazamegyek. Lejöttem vásárolni pár dolgot, amire szükségem lehet és közben bámészkodtam és próbáltam nem észrevenni azokat az embereket, akik engem bámultak. Arra lettem figyelmes, hogy hatalmas csattanás majd egy szitokszó éri el a fülemet. Az egyik lány kosárral együtt borult bele az egyik polcba, ahol még a konzervek is ráestek. Atyaég! Odamentem hozzá és lassan felsegítettem.

• Jól vagy? - kérdeztem, mire kitágult szemmel meredt rám.
• I...ig...igen, köszi. - mondta és olyan vörös lett, hogy nevetni támadt kedvem, de azért mégis csak veszélyes egy nő konzervvel a kezében.
• Oké, akkor rendben van. - mosolyogtam rá és mentem volna tovább, de elkapta a karomat.
• Van kedved....szóval van kedved meginni valamit? - Próbált csábosan hatni, de eléggé vicces látvány volt a leborult polc mellett, ráadásul túl jó a memóriám, hogy elfelejtsem az imént történt vicces dolgot. Nem akartam mondani, hogy kedvem az lenni inni, de én nem az üdítőre gondolok.
• Ne haragudj, de más elfoglaltságom van. - utasítottam el udvariasan és úgy látszott kissé mérges lett. Nem is tudja, hogy ezzel neki tettem szívességet. Arrább húzódtam, mert egy konzerv még mindig a kezében volt. Vicces volt, hogy majd pont tőle ijedek meg, de azért mégis csak emberi megnyilvánulás volt részemről.
• Nem utasíthatsz el! - sipítozott és kértem a fentieket, hogy legalább most segítsenek rajtam, ha már a kapu zárva van előttem.
• Nézd! Nem tudom, hogy...- kezdtem volna mondani, de közbe vágott, miközben megragadta a karom. Meglepődtem, hogy nem érezte a bőröm hidegségét.
• Tudod, hogy mi vagyok én? - kérdezte halkan, szinte sziszegve.
• Nem, miért mi vagy? - érdeklődtem és úgy éreztem magam mint egy rossz filmben.
• Vámpír. - súgta a fülemhez hajolva, mire hangos nevetésben törtem ki. Rosszallóan nézett rám.
• Nem hiszed el? - kérdezte és a szemével ölni tudott volna.
• Hát nem, szivi. - mondtam neki és megbizonyosodtam róla, hogy a szőkék tényleg nem normálisak.
• Nézd már megint mit csinál! - hallottam egy férfi hangot, majd megpillantottam egy negyvenes férfit a feleségével aki felénk közelített.
• Jajj elnézést kérünk, de a lányunkkal, nincs minden...rendben. - mentegetőzött a nő, mire megértően mosolyogtam és hagytam, hogy a a férfi lerángassa rólam a lányát, aki időközben teljesen rámmászott.
• Azt hiszi, hogy vámpír. - csapott a fejére az apja és megrázta a fejét, mire a nő bólogatva feszülten mosolygott.
• Ugyan már! Hát ki hisz a vámpírokban? Ez csak valami tini láz, mostanában. - mondta rosszallóan az anya. Egyetértően bólogattam, de magamban nevettem.
• Köszönjük, hogy vigyázott rá. Viszontlátásra! - köszöntek el és elrángatták a lányt, aki mindvégig könyörgött, hogy hadd legyen velem. Végtére is a vicc kedvéért kiengedtem a fogaimat, amit senki más nem látott csak a lány, és ezáltal még jobban megőrült. Hebegett-habogott én pedig majd meghaltam a röhögéstől, majd integettem neki és dobtam egy csókot.