12. fejezet Rabnak lenni

Mivel jól estek a hozzászólások és mert láttam, hogy tényleg érdeklődtök iránta, plusz jó kedvem volt, ezért új fejezetet hoztam. Remélem tetszeni fog! :)
Puszi: Silver

Miután szépen elintéztem Willt hazafelé vettem az irányt. Mivel nem autóval jöttem így az erdőn keresztül futottam. Tulajdonképpen vadászni akartam, így alaposan körülnéztem hátha találok valami hasznosat. Párszor meg álltam, mert olyan volt mintha követnének, de úgy tűnt tévedek. Már alkonyodott és az erdő szürke színbe burkolózott, egészen hátborzongató volt így. Siettem mivel itt mégis csak hamarabb lesz sötét, mint mondjuk a városban. Bár jól láttam mégsem szeretem az ilyen éjszakai hadműveleteket. Valami elsuhant mellettem, mire megdermedtem. Körülnéztem hátha látok valamit, de meg kell mondjam nagyon kezdetleges fázisban vagyok még a vámpírkodással. Füleltem hátha meghallok valamit, mivel nem észleltem semmit ezért tovább mentem, de valaki elkapta a karom, leütött és magába szippantott a sötétség.

A fejem zúgott, és fájt minden porcikám. Szép élőhalott vagyok, még magamat sem tudom megvédeni. Lena a vámpírok szégyene. Óvatosan kinyitottam a szemem, de a hirtelen jött fény rettentően zavarta. Hunyorogtam párat, majd nagyot sóhajtva felültem. Láncok csörgése csapta meg a füleim...az én láncaim. Ijedten néztem körbe és rájöttem, hogy valami raktár szerűségbe voltam bezárva és le voltam láncolva. A kezemen és a lábaimon vastag, szoros lánctömeg volt, ami a falhoz volt kapcsolva. Szívesen viseltem láncot mint például a nadrágomra ráakasztva, de az nem kötött így gúzsba. Attól ugyanúgy szabad voltam. Mit követhettem el, hogy ezt érdemlem? Jó belátom, nem voltam mindig jó kislány, de azért nem most jött el a bűnhődés ideje véleményem szerint. Eszembe jutott, hogy már milyen rég is ittam, ez aztán nagyszerű lesz! Ha nem mások, de a vérhiány biztosan kinyír. Szép húzás, csak én tolhatok ki így magammal. Nem adom fel egykönnyen! Fogalmam sincs, hogy miért vagyok itt, de ki kell jutnom, mert biztos nem kártyapartit akarnak tartani. Felálltam, majd óriási lendülettel rohantam előre abban reménykedve, hogy a lánc kiszakad a falból, de ehelyett összecsuklottam amikor a lánc nem engedelmeskedett és visszarántott. Még párszor próbálkoztam, de miután rájöttem ehhez én kevés vagyok, megadóan csúsztam le a fal mellett. Éhes vagyok, nagyon éhes. Gondolom meghallotta valaki, hogy magamhoz tértem mert az ajtó kinyílt és egy szőke hajú vámpír dugta be a fejét rajta. Magas volt és erős, a bőre túlvilági fényt árasztott. Mocskos vérszívó!

• Szia szépségem! - duruzsolt és egyből mellettem termett, egészen közel a nyakamhoz.
• Ki vagy te és mit akarsz tőlem? - kérdeztem dacosan, és reméltem észrevette, hogy mennyire undorodom tőle.
• Még nem mesélt Will rólam? Ez érdekes. Mindegy, Tyler Gurt vagyok. - nyújtott kezet, de megráztam a láncaimat, hátha észreveszi magát. A legjobban az aggasztott, hogy mi köze Willnek ehhez az alakhoz.
• Jaj, igen majd elfelejtettem még kezet sem tudsz nyújtani. - nevetett szenvtelenül én pedig legszívesebben leköptem volna.
• Mit akarsz tőlem? - mérgesen köptem minden egyes szót és majd szétvetett a düh. Mi a francot képzel magáról? Hogy csak úgy iderángat és azt csinál velem amit akar? Ráadásul ideláncol? Ez igencsak sértette a büszkeségemet.
• Will teljesen kisajátít téged és ez engem nagyon bosszant. Azzal, hogy itt vagy, így üzenek neki, hogy te nem csak az övé vagy, hanem az enyém is. Elvégre én változtattalak át, nem igaz? - elképedve bámultam rá, majd elöntött a méreg.
• Én senkié sem vagyok! Se a tiéd, se az övé. Aljas gazember! Mocskos vérszívó! Csak egyszer szabaduljak ki és kicsinállak! - fenyegetőztem, bár semmi esélyt nem láttam a szabadulásra. Ő változtatott át. Mégis, hogy merészelte a beleszólásom nélkül megtenni? Mérgemben felálltam és neki rontottam, de gyorsabb volt és elugrott előlem engem pedig újra visszarántott az a francos lánc.
• Hmm....egészen tüzes vagy. - mondta miközben vakargatta az állát.
• Te meg egy undorító seggfej! Cseszd meg magad! - vágtam hozzá mire megemelte a szemöldökét. Ekkor bejött egy másik vámpír, akinél vért volt. Fejvesztve minden gondolkodás nélkül rohantam felé, újra megfeledkezve a láncról, ami így már sokadjára rántott vissza. Furcsa hörgést hallottam és nem bírtam elhinni, hogy ezt én adom ki. Éhes voltam, nagyon éhes.
• Oh, szóval éhes vagy édes! Remek így sokkal jobb lesz minden. - a vörös köd alól figyeltem Tylert amint egy székre leül velem szemben biztos távolságra, hogy ne érjem el, majd a vérrel teli pohárt nyújtja felém. Kínoz engem, direkt csinálja. De ebben is én voltam a hibás. Ha tudtam volna kontrollálni a szomjam, akkor nem rontok neki a srácnak, mint egy bika aki vörös köpenyt lát, és akkor nem tudott volna kínozni, mivel nem tudta volna, hogy szomjas vagyok.
• Miért csinálod ezt? - hörögtem fájdalmasan. A torkom olyan volt mint a kaktusz. Száraz, és mintha ezernyi kés állt volna benne.
• Mert élvezem. - mondta nemes egyszerűséggel. Élvezi, ahogy más szenved. Tylert nem ismertem eddig, de rájöttem, hogy vérbeli vámpír, mert csak azok tudnak ilyen kegyetlenek lenni.
• Kérsz? Nem? Hát akkor mindet nekem kell meginnom, úgy néz ki. - mondta, majd a szájához emelte a poharat és kínzó lassúsággal öntötte le a torkán, aminek nagyon szívesen neki ugrottam volna. Miután megitta vér maradt a száján, és lassan odajött hozzám.
• Nézd! Ezt meghagytam neked, csak egy csók kell és a tiéd. - mondta gúnyosan mosolyogva.
• Akkor inkább megdöglök! - hörögtem, mert nagyon közel volt a vér hozzám és nagyon nagy erő kellett, hogy ne vessem rá magam. De az a tudat, hogy hozzá kellene érnem az ajkához, undorral fogott el, és egyben bűntudat támadt bennem, mivel Will jutott az eszembe. Lehet, hogy hagynom kellett volna, hogy megcsókoljon, mert valószínű már soha többé nem láthatom őt, és én hülye elszalasztottam egy ilyen felkínálkozó alkalmat. Nem estem belé, de valahogy vonzott egy kicsit. Sokkal jobban mint ez a szörnyeteg. Órákon át ez ment. Az időérzékem elveszett tehát nem tudtam pontosan mióta lehetek itt, csak órák óta és kész. Egyetlen gondolat cikázott a fejemben, ami kezdett megőrjíteni, ez pedig a vér volt. Más normális ember, vizet kívánna, de nálam ott kezdődtek a gondok, hogy egyáltalán nem voltam már ember. Tyler csak úgy öntötte egymás után lefelé a vért a torkán, míg én szenvedve néztem és a számat már vérvörösre rágtam. Már annyi erőm sem volt, hogy hangosan szitkozódjak vagy megmondjam Tylernek, hogy mennyire gyűlölöm. Az meg már eszembe sem jutott, hogy újra nekirugaszkodjak a láncok eltépésének, mivel felállni sem tudtam. Először nem akartam vámpír lenni, de most ragaszkodtam az élethez. Foggal, körömmel kapaszkodtam volna, de nem tudtam mibe, vagy kibe. Viszont annyi büszkeség volt bennem, hogy ne kezdjek el könyörögni és ne alázkodjak meg Tyler előtt az életemért. Ilyen örömben nem lesz része. Türelmesen vártam, hogy kiszáradjak és meghaljak a vér okozta hiány miatt. Nem tudtam mit tenni, bár akartam volna. Tudtam az fog megölni, hogy nem lehetek szabad, és, hogy nem láthatom a szeretteimet. Nem éppen így képzeltem el a halálomat. Mielőtt vámpír lettem volna, azt hittem, úgy fogok meghalni mint egy öreg néni aki egyik este szépet álmodva int búcsút az életnek, de ezt már rég kizártam. Most, hogy vámpír lettem, még így is valami szebb halált képzeltem el, nem pedig ezt. Meghalni valakiért akit szeretünk, úgy gondolom ez a legszebb mód arra, hogy búcsút intsünk az életnek. Az utolsó szabadulási reményem Will volt, de kétlem, hogy tudná hol vagyok.