18. fejezet Kész téboly

A napjaim unalmasan és lassan teltek. Willel az incidens óta nem beszéltem, de úgy döntöttem, hogy menjen a pokolba! Én kedves voltam hozzá, ő viszont bunkó. Jason egyre jobban érzi magát Scarlettel, aminek örülök. Scarlett már többször is hívott, hogy menjek át náluk beszélgetni és beszéljük meg a dolgokat, de én nem tágítok. Ha Will nem lép először, mivel ő a férfi, akkor én sem fogok, már csak a büszkeségem miatt sem. Különben is ő bántott meg. Még, hogy ne harcoljak abban az ügyben ami miattam robbant ki! Ilyen hülyeséget!

• Jason elmentem! - kiáltottam fel a testvéremnek, majd elindultam az egyik kisebb kávézóba.
• Szia Lena! - ült le velem szemben Mason. Lassan felemeltem a tekintetem az újságról és megpillantottam szöszi barátomat.
• Hello Mason! Hát te mi járatban itt? - kérdeztem mosolyogva.
• Csak benéztem, aztán megláttam a fekete hajú szépséget és itt ragadtam. - vigyorgott továbbra is mint a vadalma.
• Hűűű....meggyőző érvelés. - nevettem fel.
• Vagy talán vársz valakit? Randid lesz? Zavarok? - kérdezte és éreztem, hogy kezd kicsit zavarban jönni.
• Nem, dehogy is. Maradhatsz nyugodtan, legalább nem vagyok magamban. - néztem a kék szemeibe, amik most valami oknál fogva fényesen csillogtak.
• Na és mi van veled....meg Willnek hívják a srácot ugye? - kérdezte és közelebb hajolt, mintha attól félne, hogy meghallja valaki.
• Hát...mi lenne? Természetesen semmi. - próbáltam mosolyogni, de valami oknál fogva, csak fájdalmas grimasz lett belőle.
• Ez furcsa. - mondta érdekes hangon és sunyi kis mosoly jelent meg a szája sarkában. Üzenetet kaptam a mobilomra. Lassan nyitottam fel, mert éreztem, hogy valami rossz vár rám.
  „ Találkozhatnánk. Nagy bajban vagyok. Legyél a házunk előtt!
  Lily”
• Lily írt. - mondtam Masonnak, akinek a szemöldöke az egekbe szaladt.
• Már hazajött? - kérdezte izgatottan.
• Nem tudom, ezek szerint igen. Most ne haragudj, de mennem kell. - álltam fel és mondtam, hogy nyugodtan igya meg kárpótlásként az érintetlen cappucinómat.
• Oké. Semmi gond, megértem. Szia Lena! - intett, majd felvette az újságot, amit az előbb olvastam.
• Szia! - köszöntem el, majd Lilyék háza felé vettem az irányt.

• Lilyan? - szólítottam meg a lányt, aki a kerítésnek támaszkodva álldogált nekem háttal.
• Lena! - fordult meg én pedig azt hittem mentem elájulok.
• Mi lett veled? - kérdeztem megrökönyödve.
• Nem tudom, egyszer csak így ébredtem és....nem tudom. - keseredett el. Hazudott. Ismerem már régóta, és nem tud most sem átverni.
• De tudod, hogy mi vagy ugye? - kérdeztem idegesen, és próbáltam megtartani a kettőnk között lévő távolságot.
• Persze. Vámpír és csak azért jöttem vissza, hogy megöljelek. - vicsorította, majd rám vettete magát. Egyszerűen azt kívántam, hogy legyen ez egy rossz álom és hadd felejtsek el mindent. De nem! Az egykori legjobb barátnőm épp rajtam volt és meg akart ölni. Természetesen nem hagytam magam és mivel valamivel idősebbnek saccoltam magam tőle, így az erőm is nagyobb volt. Végtére is, elmenekült. Úgy néztem a hűlt helyét, mint egy kisgyerek a legdrágább kirakatot. Gyorsan hazamentem, hogy értesítsem a bátyámat és, hogy segítsen elkapni Lilyt, de nem volt otthon. Ha otthon nincs akkor Scarlettnál lesz...aki Willel él egy fedél alatt. Istenem! A sors sosem hagyja, hogy elkerüljük egymást.

• Hello Scarlett! - intettem gyorsan neki, majd félrerángattam Jasont egy percre.
• Jason, gond van. Hazajött Lily és vámpír....teljesen....tébolyult és megakart ölni. Engem, aki a legjobb barátnője. Ugye érted, hogy mekkora a gáz? Olyan mint, aki egy fejmosáson ment keresztül. Meg kell keresnünk, mielőtt valami őrültséget csinál. Segítesz, ugye? - kérdeztem kétségbe esve.
• És mi is. - szólt közbe Will, aki most jött le a lépcsőn, de valószínűleg hallgatózott.
• Oh...kösz, de húzz a francba! - néztem rá gúnyosan, majd Jasont kezdtem kifelé rángatni az ajtón.
• Én is megyek. - mondta Scarlett, majd talpra szökkent.
• Nem kell senkinek sem jönni, Jason is elég lesz. - néztem kedvesen Scarlettra, Willt pedig megbírtam volna ölni a szememmel ha ránéztem.
• Megyünk. - szögezte le Will. Scarlett és Jason már ki is futott az ajtón.
• Nem kell a segítséged! - hangsúlyoztam ki minden egyes szót, hogy felfogja.
• Engem meg nem érdekel a véleményed! - lett most már ő is dühös.
• Nem bírod felfogni ugye? Miért kínzol? Miért? - a hangom halk volt, de többet értem el vele, mintha ordítottam volna.
• Nem kínozlak. Egyszerűen csak....mindegy. Nézd! Mindent megbeszélünk utána, de először keressük meg a barátnődet. - mondta, majd kitolt az ajtón. Lily fontosabb mint, hogy vele vitatkozzak. Futni kezdtem mint egy őrült, most még az emberek sem érdekeltek, de azért megpróbáltam óvatos lenni. Szerencsére csak egy futó szélviharnak néztek mindannyiunkat. Pár perccel később meg is találtuk amit kerestünk. Lily az erdőben egy fa törzsénél görnyedt.
• Lena! Ne gyere közel, jó? - kérdezte meggyötört hangon, és ellenségesen nézett a mellettem álló három vámpírra.
• Ők a barátaim, nem fognak bántani. Mi van veled Lilyan? - kérdeztem komolyan, mikzöben mélyen a szemébe néztem.
• Nem tudom.....nem tudom....megőrülök! - fogta a fejét és úgy tűnt, hogy nagy fájdalmai vannak.
• Közelebb megyek, jó? Nem fogsz megtámadni, ugye? Nem akarlak bántani, és nem haragszom rád. Tudom, hogy belül ugyanaz vagy, aki voltál. - mondtam és óvatosan araszolgatni kezdtem felé.
• Meg volt babonázva. - rakja össze a kirakóst Will. Dühösen nézek rá, de azért köszönetül biccentek neki. Mégis ki babonázná meg? Hát...persze! Tyler Gurt!
• Fáj valamid? - kérdeztem amikor odaértem mellé és megsimogatom, hogy tudja én mellete állok.
• Csak a fejem. Lena én annyira saj....én nem tudom, miért mondtam azokat neked! Tudod, hogy nem tennék ilyesmit? Ugye tudod? - rázza meg kétségbeesetten a karomat. Scarlett felszisszen.
• Tudom Lily. Tudom! Nem haragszom. Komolyan! - mondom, majd megölelem a barátnőmet akit a sírás ráz.
• Hazamegyünk, jó? A nénikéd tudja, hogy itthon vagy? - kérdeztem miközben kitámogatom az erdőből.
• Tudja. De nem szeretnék most hazamenni, ha nem gond. - szipogja, miközben úgy kapaszkodik belém mintha én lennék az utolsó segítsége.
• Jó. Akkor hozzánk megyünk. Megismerkedsz majd a többiekkel. - intek a fejemmel a hátunk mögé.
• Hogy van az olasz pasid? - kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmét. Lily egy időben folyamatosan bombázott az üzenetekkel. Például: „Izmos kockahas felém tart. A kék szemű rám mosolygott. Egy igazi olasz fogja a kezem.” És még sok ilyen üzenetet kaptam tőle, ami az olasz férfiról szólt.
• Hát....ő változtatott át. - bökte ki hirtelen én pedig annyira ledöbbentem, hogy majdnem elvágódok egy kidőlt fatörzsben ha Jason nem nyúl értem. Will dísznek van itt. Seggfej!
• Ez most komoly? - kérdezem és éreztem, hogy a hangom vádlóbb mint valaha.
• Igen. Hülye voltam. De még mindig együtt vagyunk és szeretjük is egymást. Csak örökre együtt akartunk lenni. - mondja ábrándozva.
• Aha. Meg volt a nagy Happy End. Hurrá! Nem zavar....nem is tudom, hogy nem élsz? - leszek egyre mérgesebb.
• Ezt én is kérdezhetném tőled! Te miért vagy vámpír? Lefogadom, hogy semmi köze annak a fekete hajú férfinak aki a hátunk mögött jön és a hátsófeled stíröli, igaz? - Aúú! Ezt azért megkaptam!
• Semmi köze hozzá. - sziszegem Lilynek.
• Héé te! Mivel itt vagyunk a természetben jobban tennéd ha abban gyönyörködnél. Nem sokára kihal pár állatfaj és nem tudják majd pótolni őket. Használd ki az alkalmat amíg teheted! - mondtam Willnek, majd újra Lilyhez fordulok. Jason és Scarlett felkuncog. Túlságosan is együtt működnek ketten.
• Hogy hívják ezt az olaszt? - kérdezem halkabban, de tudom, hogy úgyis hallja mindenki aki itt van.
• Tyler. - mondja. Tudom, hogy nem kellene levegőért kapkodnom, de mégis muszj valahogy levezetni a feszültséget.
• Az klassz. Milyen Tyler? - kérdezem nyugodt hangon, holott egy cseppet sem vagyok az.
• Azt hiszem Gurt. - Hiszi?
• Van egy kis bibi. De erről majd később beszélünk. Hallottam, ahogy a három vámpír egyszerre szisszen fel, majd mormognak valamit az orruk alatt.

- Lily? - kérdezte Will, ahogy leértem az emeletről. Scarlett és Jason moziba mentek. Azt hiszem jobban alakul kettejük között ez az egész, mint gondoltam. Ki kellesz faggatnom a bátyámat!

• Alszik. - intek a szobám felé.
• Beszélhetünk? - kérdezi furcsa hangon, de nekem elegem van már ebből az egészből.
• Nincs értelme. - rázom meg a fejem.
• Csak nem akartam, hogy bajod essen! Vesztettem el már hozzám közel állót és hidd el, nem akarom, hogy veled is ugyan az történjen. - mondta elgyötört hangon.
• Hát igen....biztos az egyik nőd volt az. Megértelek. - felelem gúnyosan, majd az ajtó felé terelném, de nem moccan. Sötét pillantása a vesémig hatol, és úgy érzem magam mint akin nincs ruha.
• A kishúgom volt. - feleli. A hangja reszelős. Milyen bunkó vagyok! Próbálok megszólalni, de csak tátogok mint egy hal. Will pedig csak néz. Most már tudom, hogy minden veszve van. Elcsesztem, mint, ahogy minden mást.