24. fejezet Kudarcba fulladt terv

Lena szemszöge

Egyszerű volt a megoldás, ami mindig is az orrom előtt volt. Megkeresem Tylert és akkor békén hagy engem és a szeretteimet is. Elébe megyek a dolgoknak. Amikor Will egy perceben nem volt velem, akkor ügyesen elcsentem a telefonját pár percre, majd megnéztem és memorizáltam Tyler számát. Igaz bűntudatom van, de meg kell tennem.

• Mihez lenne kedved ma délután? - simított végig a karomon Will.
• Hát...kicsit furcsán érzem magam, úgy, hogy pihennék, ha nem gond. - sandítottam ki az ablakon. Reméltem nem veszi észre, hogy hazudok.
• Minden rendben? Furcsa vagy. Egy vámpír nem szokott, beteg lenni. - megvontam a vállam.
• Jól vagyok csak ma pihenni fogok. Holnap a tiéd vagyok, ígérem. - mosolyogtam rá, de inkább felpofoztam volna magam.
• Rendben, csak vigyázz nekem magadra! - egyezett bele.

Miután megbizonyosodtam arról, hogy Will nem ólálkodik körülöttem és Jason valamint Scarlett sincs a közelben felhívtam Tylert és megbeszéltem vele egy találkozót. Lehet, hogy ő csapdát állít, de nem fogok megijedni. Tudni akarom, hogy mit akar tőlem.

• Nicsak ki van itt! - üdvözölt, ahogy beléptem egy raktár szerű helyre.
• Fogjuk rövidre a dolgot. Mit akarsz tőlem? - tettem fel a kérdést ellenségesen, mire ő hátravetett fejjel felnevetett.
• Sok mindent, de egyet nagyon. - nézett rám nyájasan. Előre féltem a válaszától.
• Mi lenne az? - kérdeztem remegő hangon, de próbáltam palástolni a félelmem.
• A nyakláncod. - bökött a nyakam felé. Lenéztem a kinyithatós egyszerű kör alakú láncomra, amit még az egyik családtagomtól örököltem, hogy kitől azt nem tudom pontosan.
• Miért kell? - Mielőtt kiadom a kezemből a lehető legtöbbet kell tudnom róla.
• Azt neked nem kell tudnod. - intett le egykedvűen.
• Ha neked adom békén hagyod a családomat és engem? Valamint a körülöttem élő embereket és vámpírokat? - próbáltam alkudozni, végül is próba szerencse.
• Igen, akkor eltűnök a közeledből. - Miért lehet olyan fontos ez a lánc neki?
• Időt kérek. Holnap visszajövök, de át kell gondolnom néhány dolgot. - mondtam neki.
• Ne gondolkodj sokáig, mert fogy a türelmem és már nagyon éhes is vagyok! - csattant fel mérgesen.
• Micsoda véletlen...én is. - szóltam vissza még a vállam felett, majd hazaindultam. Az első dolgom az lesz, hogy utána nézek a nyakláncnak és megkérdezem anyut, hogy kitől kaptam. Azután utána nézek, hogy miért lehet fontos egy vámpírnak és majd csak azután döntök véglegesen róla.

Ahogy beléptem a szobámba megcsapta Will illata az orromat. Add, hogy ne legyen itt!

• Látom tényleg fáradt voltál. - jegyezte meg hűvös hangnemben. Az ágyamon ült, akár egy jégszobor.
• Will...-kezdtem volna, de közbevágott.
• Miért mentél Tylerhez? - meglepetten néztem rá.
• Te meg honnan tudod, hogy ott voltam? - kérdeztem magasabb hangon, mint ahogy szerettem volna.
• Nem vagy elég alapos. Néhány dolog könnyen lebuktat, ha nem figyelsz. Szóval? - kérdezte és várakozóan összefonta a karját. Mérges volt.
• Beszélnem kellett vele. Tudni akartam, hogy mit akar, azért, hogy miután megkapja békén hagyja a családomat és a környezetemben élőket és...nem élőket. Muszáj volt! - erősködtem, de Will még mindig ugyanolyan merev testtartással és villámló szemekkel meredt rám.
• Nem kellett volna. Tudod, egyáltalán vagy van esetleg fogalmad arról, hogy milyen veszélyes alak? És te...te csak besétálsz az oroszlán ketrecébe. Lena a francba is, ne légy ilyen meggondolatlan! - csattant fel dühösen. Örültem, legalább láttam, hogy felengedett. A jégszobor életre kelt.
• Nem vagyok meggondolatlan, minden lehetőséget végiggondoltam. - érveltem továbbra is, bár tudtam ebben a csatában én vesztettem.
• Melyik volt az első? Megöleted magad, vagy egyszerűen hagyod, hogy megcsapoljon? - Will fel és alá járkált mérgében, de én csak leheveredtem az ágyra becsuktam a szemem és hagytam, hadd dühöngje ki magát. Olyan tíz perc múlva éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy.
• Sajnálom, de még most sem bántam meg, hogy elmentem. - mondtam neki még mindig csukott szemekkel.
• Csak aggódtam és minden perben aggódok amikor nem vagy velem. De, még egyszer nem hagyom, hogy a közelébe menj. - nagyot sóhajtottam. A tervemnek annyi. Mindegy majd kieszelek megint valami trükköt.
• Szeretlek. Fontos vagy nekem. - simította meg az arcom.
• Én is szeretlek Will, de meg kell értened, hogy nem fogom hagyni, hogy mások vigyék el a balhét. - néztem a szemébe, amiben újra fellángolt a harag, de aztán elnyomta a gyengédség.
• Próbálkozhatsz de úgy sem fog összejönni! - mosolyodott el, én pedig mérgesen fordítottam hátat neki. Ő is tudta, hogy nem haragszom rá, de jó volt úgy tenni mintha...

23. fejezet Újabb bonyodalmak a láthatáron

Jason szemszöge

Hát ennyit erről. Lena Will karjai közé vetette magát. Pedig...Mindegy. Lena az én húgom, és nem tetszik, ahogy az a fiú minden egyes percben körülötte ólálkodik. Persze-persze, megértem, hogy most dúl a love ezerrel, de könyörgöm, az már igencsak felháborító, hogy a saját húgod már észre sem vesz téged a házban!

• Mondd csak! Figyelsz te rám egyáltalán? - kérdezte dühösen integetve Scarlett.
• Bocsi, csak elkalandoztam. - mondtam neki. Figyeltem, ahogy megcsillan a napfénye a haján. A szeme színét világosabbá tette, és a bőrét is, amitől furcsa porcelánszerű hatást keltett. De szép volt. Sőt....Scarlett maga volt a lázadás és a vidámság. Még a rosszban is csak a jót próbálta nézni. Lazán éli meg a helyzeteket, de igaza is van. Miért legyünk egyfolytában mélabúsak és szomorúak, csak azért mert valami nem úgy alakul, ahogy szerettük volna. Nem éri meg! Ahogy Scarlett mondaná: „Ha a sebeidet nyaldosod, akkor elhalad melletted az élet. Ráérsz a pokolban siránkozni!” Valami furcsa kötelék volt közöttünk, ami szerintem azért volt mert ő változtatott át.
• Szóval...ha hajlandó leszel végre visszatérni a valóvilágba, akkor eldönthetnéd, hogy elmenjünk vadászni vagy úszni. De ha van egyéb ötleted, akkor állok elébe és hallgatom, már ha figyelsz rám...- forgatta a szemét, én pedig összeborzoltam a haját.
• Menjünk úszni! Nem láttalak még bikiniben! - kacsintottam rá, ő pedig felhúzott szemöldökkel válaszolt.
• Ki mondta, hogy le kell venni a ruhát? - kérdezte incselkedve, majd megindultunk a part felé, ahol senki sem volt.

• Jaj gyere már be! Nem hideg a víz....csak egy kicsit. - hívogattam Scarlettet aki még mindig a parton állt és a karjait szorosan maga köré fonta. Fekete bikiniben volt, ami nos hát....észvesztően jól állt rajta. Én egy egyszerű fekete bermudát viseltem.
• Nézd Jason! Lehet, hogy vámpír vagyok és nincs hőmérsékletem, de én igenis szoktam fázni. - dobbantott a homokban. Nekem pedig nevetni támadt kedvem, mert olyan volt mint egy morcos kislány aki nem kapta meg a játékmaciját.
• Hát ha...gyáva vagy. Akkor maradj kinn! Én elúszkálok egyedül is, de nem tudom, hogy neked meddig kell ott álldogálnod majd. Tudod most, hogy vámpír vagyok akár órákon át is képes vagyok úszni szóval....- folytattam volna.
• Jól van fogd már be Dr. Agy! Bemegyek! - mondta, majd be is jött a vízbe. Egyszer-kétszer össze-össze koccantak a fogai, de aztán már nem is fázott.
• Azok ott kik? - kérdeztem egy távolabbi pontra fókuszálva.
• Az új kutyusok...- fintorgott, majd lebukott a víz alá. Amikor feljött szaván fogtam.
• Milyen új...kutyusok? - kérdeztem értetlenül.
• Akik megtámadták Willt is. Tudod. Nem mentek el, mindig is itt voltak, csak túl jól álcázzák magukat. - magyarázta. Visszanéztem az összegyűlt csapatra. Voltak vagy húszan. A sziklás részeknél ugráltak a vízbe. Hatökrök!
• De akkor miért nem támadnak újból? Mire várnak? - kérdeztem és éreztem, ahogy az erő szétterjed a testemben. Harcolni lett volna kedvem, de nem voltam sosem az a fajta srác, aki ok nélkül beleköt a másikba. De az, hogy Willt vagyis a húgom hőn áhított szerelmét megsebezte az egyik, azt hiszem elég okot adott.
• Elvégezték a feladatukat. Lena kellene nekik. Valami van a húgodban, amit még mi sem tudunk, de ők sajnos már igen. Emiatt állnak lesben. Egy időben megpróbáltunk velük békét kötni, de ezekkel a korcsokkal lehetetlen. - Ahogy Scarlett kimondta a korcs szót, megvető vonyítást hallatott az egyik most már átváltozott fiú.
• De hát Lena is vámpír. A vámpírokat meg nem bírják, ahogy ez lejött. - érveltem továbbra is.
• Jajj Jason! Ha van valami valakiben, akkor az nem fog változni, még ha az illető meg is változik. Lenában már emberként volt valami különös ezek szerint, szóval most, hogy vámpír lett, most valószínű, hogy még jobban felerősödött az a valami. - mesélte háton úszva, majd rám fröcskölte a vizet.
• Nyugi szépfiú! Megvédjük, ha van valami! - mosolygott rám melegen. Bólintottam. Nézelődtem a parton ahol általában egyetlen ember sem szokott lenni, de most megpillantottam egy ismerős mégis valahogy idegen embert.
• Ethan? - kérdeztem mire a férfi gépiesen felkapta a fejét pedig halkan mondtam.
• Ki az? - kérdezte Scarlett és kémlelni kezdte ő is a tájat. Kisétáltam a partra. A férfi még mindig ott állt. Nem hittem a szememnek. Az állítólagos apám állt előttem.
• Mit keresel itt? - förmedtem rá. Legszívesebben nekirontottam volna.
• Beszélni szeretnék veletek. Veled és a húgoddal. - Scarlett értetlenül pislogott rám. Nagy szempilláiról víz csorgott végig az arcán.
• De mi nem akarunk veled. Sosem voltál igazán az apánk. Ne kövess minket! Húzz el! - morogtam egyre mérgesebben.
• Muszáj beszélni! Vámpír vagyok én is. - Szóval ezért hallotta a hangomat.
• Leszarom, hogy mi vagy. Menj innen! És ha meglátlak Lena vagy anyu közelében megöllek! - fenyegettem meg.
• Azt majd meglátjuk. - erre az egy mondatára olyan harag gyúlt bennem, hogy rávetettem magam. Scarlett felszisszent.
• Menjen innen! - kiáltott Ethanre, miközben nagy nehezen leráncigált róla.
• Nyugi! Ne csinálj hülyeséget! Nem éri meg! - fogta meg az arcom, majd végig simított rajta. A szemem még mindig a távolodó alakot figyelte, de aztán Scarlettet kezdtem el vizslatni. Gyönyörű lány volt.
• Most egy kicsit magam szeretnék lenni, ha...nem gond. - vettem le óvatosan az arcomról a kezét, majd megindultam a hegyoldal felé.
• Ja és nem csinálok semmi hülyeséget ne aggódj! Akkor ki vigyázna rád? - kérdeztem még halvány mosollyal visszanézve.
• Helyes! - kiáltott utánam. A szél elvitte a hangját, én mégis hallottam, hogy mosolyog.

22. fejezet Szappanbuborék

• 
  Szia! - lépett oda hozzám a suli parkolójában Will, majd lágyan megcsókolt. Idegesen néztem körbe, nem voltam hozzászokva, hogy a fél suli rajtunk legelteti a szemét, mindennap amikor Will értem jött.
• Szia! Hogy vagy? - nyúltam izmos hasa felé. Végigsimított az oldalamon, majd elmosolyodott.
• Akkor is tudom, hogy fáj...csak ti férfiak...olyan makacsok vagytok. - fejtettem ki a véleményemet, miközben az autója felé igyekeztünk.
• Te nagy szakértő vagy. - jegyezte meg kuncogva, majd a kocsi orránál egy gyors puszit nyomott az orromra és elváltunk, hogy beüljünk.
• Mit csináltál napközben? - kérdeztem és figyeltem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Olyan valószerűtlen volt sokszor. Féltem, hogy egyszer csak eltűnik.
• Meglátogattam anyukádat..- valószínű még jobban elsápadtam, ha még nálam ez lehetséges volt.
• Mit mondtál neki? Miért beszéltél vele? - hadartam idegesen. Anyu eléggé féltett és nem kell, hogy még a fiú ügyeimből is nagy dolgot csináljon.
• Lena! - csitított, miközben gyengéden végig simított a karomon.
• Tudod, hogy anyu eléggé gyenge lelkileg.....nem kell ilyesmivel terhelni. - érveltem de nem tudtam Will szemébe nézni. Úgy éreztem mint aki titkolni akarná, hogy mi együtt vagyunk. Pedig nem ezt akartam én csak tényleg aggódtam anyu miatt. Willt pedig, szerettem.
• Hát pedig tulajdonképpen jól fogadta. - elakadt a lélegzetem.
• Te elmondtad neki? Mégis hogy tehetted? Megvárhattál volna. - mondtam durcásan.
• Lena...ha rád várok, akkor...nos mindegy. Most már tudja. És csak, hogy tudd nagyon is kedvel. - mondta önelégülten, mire én csak a szememet forgattam.
• Azt akarod mondani, hogy hipnotizáltad? - tettem fel egy újabb kérdést összeszűkített szemekkel.
• Dehogy is! Ő mégis csak az édesanyád! Miért nem vagyok elég...megnyerő hipnózis nélkül? - kérdezte majd gonosz mosolyt villantott rám.
• Hát nem is tudom....talán. - vakargattam az állam, de nem bírtam sokáig és elnevettem magamat.
• Téged sem kellett, hogy hipnotizáljalak, és mégis itt vagy mellettem. - nézett rám, miközben csendesen beszélt. Csak ne nézne így!
• Hát ja,...néha összejönnek a dolgok. - feleltem én is csendesen. Ezután az autóút csendesen telt.

• Mutasd meg! Látni akarom, hogy semmi baj nincs és, hogy gyógyul! - parancsoltam Willre, hogy mutassa meg a sebét. Az igazság az volt, hogy lelkiismeret furdalásom volt, mivel mégis csak én voltam a hibás és miattam szenvedte el a sérülést.
• Lena! Nincs semmi bajom. Nézz rám! - mutatott végig magán én pedig követtem a kézmozdulatát. Fekete trikó volt rajta, valamint egy egyszerű farmer és fekete cipő. A haja lazán a homlokába hullt, mint valami zselé reklámban. Tényleg nem úgy nézett ki, mint akinek valami baja lenne, de akkor is!
• Akkor megkérdezem majd az édesapád. - jelentettem ki egyszerűen, majd leültem az ágyára és keresztbe fontam magam előtt a karomat.
• Nagyon makacs nőszemély vagy! - sóhajtott nagyot, majd felhúzta a pólóját. A seb már hegesedett de szerintem még mindig vészesen nézett ki.
• Meg vagy elégedve? - kérdezte összehúzott szemöldökkel, majd vissza lehúzta a pólóját.
• Will ne gondolj valami buta libának....de én csak tényleg aggódom. Amúgy nem vagyok ilyen aggályos de...miattam van. - vallottam be szemlesütve. Éreztem, ahogy megsüllyed mellettem az ágy, majd megéreztem Will gyengéd érintését az arcomon.
• Soha sem gondoltalak buta libának. De tényleg felesleges aggódnod. - mosolyodott el a mondat végére. Felfeküdt az ágyra, majd magához húzott. Jóleső érzés futott végig rajtam. Tartozok valahová.
• Beszélnünk kellene. Itt van Tyler. - jegyezte meg és éreztem, ahogy mellkasa erőteljesebben emelkedik meg. Mérges lett.
• Én nem szeretnék erről beszélni. - szűrtem idegesen a fogaim között és gyűrögetni kezdtem a pólója szélét.
• Akkor mikor beszéljünk? Lena egy nap szembe kell nézned a tényekkel! - mormolta a nyakamba.
• Tudom, de még nem akarok. Majd...később. - feleltem.
• Nem zavar, hogy miért akartak megölni? Nem félsz, hogy esetleg valami olyat tettem ami nagyon rossz volt? - kérdezte komolyan. Tudtam, hogy csak rám akarja hozni a frászt, hogy beadjam a derekamat.
• Csak, hogy tudd felőlem aztán maga lehetsz a pokol is ha egyszer.....- mondtam, de nem fejeztem be a mondatot.
• Ha egyszer? - kérdezte Will, és csiklandozta a bőrömet a lehelete.
• Hosszas következtetés után arra jutottam, hogy igazán szeretlek. - meglepődtem újra csak magamon. Eddig még nem mondtam neki, hogy szeretlek.
• Mondd még egyszer! - kért csillogó szemekkel.
• Szeretlek. - feleltem nemes egyszerűséggel. Will nem szólt egy szót, se csak apró csókokat nyomott az arcom és a nyakam minden egyes négyzetcentiméterére, miközben mosolygott.
• Csak, hogy tudd én is szeretlek! De ez már régóta így van. Nem hiszem, hogy újat mondanék neked. - mormolta a nyakamba.
• Hééé te aztán tiszta vámpír vagy! Le sem tagadhatnád! Mindig nyakra mész? - kérdeztem halkan heherészve, majd viszonozni kezdtem minden egyes érintését.

Első díjam :)

Az első díj, amit kapok. :)
Arya-tól kaptam bár magam sem értem, hogy miért, de természetesen nagyon örülök neki. :) Igazán jól esik. :)
Köszönöm még egyszer!!!



Silver

21. fejezet Boldogság

• 
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
   Will szemszöge
  
  
  
  
  
  
  Mikor fog felkelni? Úgy értem, minden rendben lesz ugye? - hallottam egy bájos hangot, ami idegesen kérdezgette apámat minden percben.
• Már mondtam Lena...Will fel fog ébredni. - nyugtatta meg apám, de Lena feszülten sóhajtgatott tovább. Elmosolyodtam.
• Fent van? - kérdezte suttogva.
• Szerintem kezd magához térni. - felelt anya.
• Mindig is kemény gyerek volt. - nevetett fel Raymund.
• Mi akkor ki is megyünk. Beszélgessetek! - mondta a családom szinte egyszerre, majd ajtó csapódás törte meg a csendet.
• Will! - szólított meg, és megfogta a kezem. Puha volt és selymes. Az illata pedig, mivel most gyengébb voltam erősebben hatott rám mint valaha.
• Jól vagyok. - súgtam neki halvány mosollyal, majd megszorítottam a kezét. Óriási sóhajt tört fel belőle.
• Ohh te jó ég! - ölelt át, mire nekem felpattantak a szemeim, és enyhe szisszenés hagyta el a számat.
• Jaj, ne haragudj! Teljesen megfeledkeztem a sebedről, de várj.....te csak ne mozdulj! - intett figyelmezően, majd már ott sem volt a szobában. Pár pillanat alatt vizes ruhával tért vissza.
• Szabad? - kérdezte, én pedig rábólintottam, és tisztogatni kezdte a sebet.
• Azt hittem, hogy....nagyon rosszra gondoltam. - törte meg pár perc múlva a csendet.
• A fantáziád használhatnád másra is. - nevettem fel.
• Biztos, hogy nem fáj? Elég rosszul néz ki. - vizsgálta meg közelebbről a sebet, és a lehelete szinte simogatta a bőrömet. Ha nem lettem volna ilyen klasszul, akkor lehet, hogy leteperem.
• Nem fáj, csak érzékeny ennyi, de semmi bajom. - próbáltam megnyugtatni.
• Tudni akarod, hogy...? - kezdtem volna, de közbevágott.
• Nem! Most pihenned kell és nem érdekelnek a történtek, azok később is ráérnek. Problémából van rengeteg, de személyeket nem lehet, könnyen pótolni. - pirított rám én pedig elképedve néztem rá. Óvatosan tisztította a sebemet, ami nagyon jól esett. Most is gyönyörű volt mint mindig. A haja most egyszerű cofba volt, ami még jobban kiemelte karakteres arcát, ami gyönyörű volt. A ruhája néhány helyen szakadt volt, gondolom a történtek miatt, de még ez sem csorbította a szépségét. Sőt, így csak még vonzóbb volt.
• Lena! Most már abba hagyhatod, tényleg jól vagyok. - vettem el gyengéden a kezét a hasamról, ő pedig láthatóan zavarba jött.
• Oké. - mondta lassan, majd letettem a vizes ruhát, ami enyhén véres volt.
• És te hogy vagy? - emeltem fel a fejét az állánál fogva.
• Én? Hát én....jól vagyok. - mondta, de nem nézett a szemembe.
• Jó, akkor most az igazat mondd. - kértem rá halkan.
• Hát, tényleg nincs semmi gond, csak megijedtem. - mondta ő is halkan.
• Miért? - faggatóztam továbbra is.
• Mert én....mert....azt hittem, hogy meg fogsz....halni. - suttogta, majd elfordította a fejét.
• Lena! - nevettem halkan, majd megfogtam a kezét.
• Látod, hogy nincs semmi bajom. Élek és virulok! - mutattam végig magamon. Elmosolyodott, de pár pillanat múlva újra szomorú szemekkel nézett vissza rám.
• Will én....én ma tényleg azt hittem, hogy elveszítelek és szóval én szeretném. - mondta zavarban és éreztem, hogy a bőre egy nagyon kicsit melegebb lesz.
• Szeretnéd? Mármint, hogy most mit is? - kérdeztem értetlenül.
• Szeretnék veled....együtt lenni. - rég nem dobogó szívem ebben a percben újra indult. Lena kimondta varázsszavakat és egy csapásra begyógyult minden sebem. Lena az enyém, csak az enyém. Már olyan régóta vártam arra, hogy megtörténjen ez az egész, és most teljesült a kívánságom. Bár sosem ringattam magam felesleges ábrándokba, mert mindig arra gondoltam, hogy Lena, hogy szerethetne egy ilyen szörnyeteget mint én. És mégis....Most zavarában a takarót piszkálta, de nem mert rám nézni. Istenem, ha tudná, hogy mennyire meg tud őrjíteni!
• Hát akkor üdv az én világomban édes! - húztam magamhoz, majd megcsókoltam. Belemosolygott a csókba és örültem, hogy nem ellenzi, nem húzódik el, és nem mondja azt, hogy hiba volt.
• A-a. - tolt el magától. Kérdően néztem rá.
• Majd csak miután felépültél. Nem szeretném ha az én lelkemen száradna a dolog. - magyarázta majd jókedvűen felnevetett. A hangja olyan volt mint a legtisztább csengettyű csilingelése.
• Hát jó....de akkor kárpótolnod kellesz. - vigyorogtam rá.
• Persze-persze. - szólt vissza a válla fölött mosolyogva, miközben kifelé ment.
• Ne hagyj sokáig magamra....depressziós leszek nélküled! - kiáltottam még utána poénból és hallottam, hogy újra felnevet. Lehet, hogy nehéz lesz néha, és lehet, hogy nem mindig fogunk egyet érteni, de a legfontosabb dolog most az volt, hogy tudtam Lena hozzám tartozik. És senki sem szakíthatja el tőlem, mert nem hagyom.

20. fejezet A szerelem halálos?

-Öhmm....hűű. - mondtam amikor elhúzódtunk egymástól. Will mosolygott és felhúzott szemöldökkel meredt rám. Kezdtem kínosan érezni.

• Lehet, hogy....hibát követtünk el. - próbáltam még hátrább húzódni, de Will karjai erősen fonódtak körém.
• Miért van az, hogy félsz élvezni a dolgokat? - sóhajtott fel, majd elengedett.
• Ez nem igaz. - néztem rá.
• Hát akkor gyerünk mondd el nekem, hogy most miért nem jó ez neked. - tárta szét a karjait, majd válaszra várt.
• Hát....mert....- gondolkoztam az okon, hogy mégis mi az ami most a legjobban nyomaszt, de végül is teljesen egésznek éreztem magam.
• Látod! Igazán elengedhetnéd magad. - feküdt le az ágyra majd, a feje alá tette a karjait.
• Ühüm...ez nem megy olyan könnyen. - ültem le mellé.
• Hát sok dolog befolyásol, sok mindent. - jött ki a legértelmetlenebb mondta a számon.
• Nézd ha attól tartasz, hogy megbántalak vagy ha....elhagylak amikor szükséged van rám, akkor bíztosítani szeretnélek, hogy melletted állok. - ült fel, majd az arcomat a kezébe fogta. Mintha millió aprónyi kis szikrák pattantak volna szanaszét közöttünk.
• Húú...ez most egy kicsit gyors azt hiszem.....de ha adsz egy kis időt...akkor talán megbeszélhetjük a dolgokat. - foglaltam össze tömören a gondolataimat, ami most nagyon nehéz volt, mivel nagyon sok minden kavargott bennem.
• Én várok rád...ameddig csak kell. - puszilt meg gyengéden. Égette a bőrömet az érintése.
• Jó. - nyögtem ki nagy nehezen, mivel nehéz volt gondolkoznom főleg ezek után a dolgok után.

Lily és én éppen a szobában kuksoltunk és jégkrémet eszegettünk.

• Na és mi van Willel? - kérdezte szemöldök húzogatva.
• Neked nem kellene tanulni vagy ilyesmi? - vágtam vissza vigyorogva.
• Tudom ám....hogy mi volt. - mondta rejtélyesen.
• Igen? Na és mi? - kérdeztem idegesen, de azért mosolyogva.
• Jajj Lena....biztos, hogy történ valami csók -féle....ha csak nem sokkal több. - a jégkrém a torkomra csúszott és a hirtelen jött hidegtől köhögni kezdtem.
• Csak nem rosszalkodtunk? - kérdezte miközben fetrengett a nevetéstől.
• Ne is zavarjon, hogy megfulladok! Gondolkozz csak a szexualitáson! - vetettem oda, majd kitéptem a kanalat a kezéből és fejbe vágtam vele.
• Auuh....Nagyon....kiszámíthatatlan vagy. - kuncogott továbbra is. Megcsörrent a telefonom.
• Igen? - szóltam bele.
• Lena! Baj van....Willt megtámadták a felsőbb hatalmak, ráadásul még vérfarkasok is vannak velük. - hallottam Scarlett kétségbe esett hangját.
• Mi van? Vérfarkas? Felsőbb hatalmak? - kérdeztem összezavarodni, de már a cipőmet rángattam magamra.
• Segítenetek kell! Hozzd Lilyt....Jason már itt van. Jönnek Will rokonai is. Nagy szarban vagyunk....Tyler keze lehet a dologban. Az erőd tisztásán vagyunk. - mondta sietve, majd letette.
• Menjünk! - állt készen Lily is, majd kisuhantunk mint a szellő.

Egyből rátaláltunk a helyre, ahol szinte csapatokban álltak a vámpírok és meglepődve néztem, hogy a vérfarkasok nem csak legendák. Ez....hihetetlen. Bár eddig a vámpírokban sem hittem.

• Pontosan tudjuk, hogy mit tettél. - csattant egy mély férfi hang, én pedig összerándultam.
• Nézd! Nem tudom, ki mit mondott neked Justin, de biztosíthatlak, hogy soha nem tennék ilyet. - hallottam meg Will hangját, akit egy másik csapat vérfarkas vett körül.
• Will! - szólítottam meg, és minden jelenlévő rám szegezte a tekintetét.
• Maradj ott Lena! Nem lesz semmi gond. - mondta magabiztosan, de rám cseppet sem hatott.
• És ez a lány? Őt ki változtatta át? - nézett rám Justin, aki nagyon félelmetes figura volt.
• Will volt az! - kiállt fel az egyik vámpír.
• Ez nem igaz! Tyler Gurt tette. - nyitottam ki én is a számat.
• Van rá bizonyítékod? - kérdezte Justin, majd intett kér erős vámpírnak, hogy fogjon le. Nem értettem, hogy mi a helyzet, de Willt fogom védeni és a szeretteimet.
• Nincsen, de itt vagyok én magam vámpírként. Ha ez nem elég bizonyíték. Amúgy meg Tylernek eléggé fáj rám a foga. - mondtam mérgesen.
• Tehát nincs rá bizonyíték. - mondta Justin, majd intett. Ennek az intésnek millió jelentése volt. A vérfarkas Willbe mélyesztette a fogát, aki egy pillanat alatt összeesett. Nem! Egy ideig küzdött, ahogy tudott és én is próbáltam szabadulni az szorító karok közül, de nem ment egyikünknek sem a dolog.
• Will! - kiáltottam túl a harsogó tömeget, de nem hallotta meg.....olyan volt mintha már semmit sem hallana többé. Egy pillanat alatt összetörtem.

19. Fejezet Történet egy kislányról

• 
  Én...sajnálom. - mondom ki nehezen és félve, amit gondolok. Sőt ez nem is kifejezés arra, amit érzek. Legszívesebben bokán rúgnám magam, vagy sokkal rosszabbakat tennék. Will csak mereven állt és nézett rám. Megbántottam, és most nagyon dühös volt.
• Nem akartalak megbántani. - mondom, de nevetségesen hangzik az egész. Szánalmas mentegetőzés. Most mit mondjak? Leülök a kanapéra és várok. Will olyan akár egy szobor. Merev, a tekintete élettelen és fagyos. A vonásai kemények, a szeme folyékony lávája, most megszilárdult. Nem szeretem, ha ilyen.
• Mi történt? - kérdezem végül. Lassan rám emeli a tekintetét, majd leül mellém. Mozgása darabos, mint egy roboté, most nem az a ruganyos mozgás és most egyáltalán nem emlékeztet egy párducra, aki ugrásra készen áll, miközben az izmai megfeszülnek.
• A húgom Sissy egy családi viszály miatt halt meg. - mondta halkan. Az arca fájdalmat tükrözött.
• Mesélj! - bíztatom, ő pedig nehezen, és vonakodva, de folytatja.
• Raymund és én még nem voltunk vámpírok. Volt a Night család és a Gurt család. - megakadt a kiáramló levegő, ahogy kifújtam.
• Szóval Sissy, vámpír kislány volt. A Gurt család akarta megkaparintani, hogy a törvény elé vigyék és, hogy emiatt megöljék az egész Night családot. - Mély ráncok jelentek meg az arcán miközben beszélt. Nem akartam, hogy ott legyenek, ki akartam simítani őket. De nem értem hozzá.
• Végül harcra került a sor és nekem meg Raymundnak kellett vigyázni a húgunkra. Minden jól ment....egy ideig. Bújtattuk és folyamatosan őrködtünk, de egyszer kicseleztek minket és onnantól kezdve minden elveszett. Tyler Gurttal azért vagyunk a mai napig haragban és ölném meg, mivel ő tehet a húgom haláláról. Ő ölte meg. Raymund és én, ezek után lettünk vámpírok. Kiakartuk kapcsolni az érzelmeket. Először megakartunk halni, de jött egy férfi és felajánlotta ezt a lehetőséget. Naivan igent mondtunk rá. Ennyi az egész. - fejezi be csendesen.
• Milyen volt Sissy? - biztos gyönyörű lehetett. A Night családban mindenki az.
• A legtündéribb kishúg volt a világon. Szőke, göndör haja volt és gyönyörű szemei. Az arca mint valami kis tündéré. Mindenkit az ujja köré tudott csavarni. Hihetetlenül intelligens és okos kisgyerek volt. Anyuék belebetegedtek a dologba, de aztán sikerült nagy nehezen túl lépniük. Annyira kicsi volt, olyan fiatalon halt meg. Mi balfácánok! - szorult a keze ökölbe.
• Nem a ti hibátok. Mármint úgy értem, hogy ha ezt rendelte a sors, akkor így kellett lennie. - próbáltam vigasztalni, de nem igazán jártam sikerrel.
• Ezért nem akartam, hogy harcolj. Nem akarom, hogy valami bajod essen! Aggódom érted. - nézett mélyen a szemembe.
• De nem ülhettem ölbe tett kézzel. Miattam van ez az egész. - magyaráztam meg.
• Szóval akkor emiatt vagy néha....ilyen? - kérdeztem, miközben a szőnyeget nézegettem.
• Milyen? - kérdezett vissza és újra élőnek tűnt.
• Hát ilyen....érzéketlen. Ne haragudj de, ez az igazság. - mondtam, de egy kicsit meg is bántam a dolgot.
• Ha nem mutatjuk, hogy mit érzünk akkor nem vagyunk védtelenek. - mondta, majd felállt és az ajtóhoz indult.
• Maradhatsz még....ha akarsz. - szóltam utána, ő pedig mosolyogva fordult meg.
• Az imént még azt akartad, hogy menjek. - érvelt, de egyre közelebb jött. Szinkronban mozogtunk, csak ő előre én pedig hátra.
• Csak téged akarlak védeni, mindig. Még ha bunkó is vagyok. - beszél, miközben továbbra is felém tart.
• Meg tudom védeni magam. Erős vagyok! - mondom, de a hangom nagyon halk. Sötéten felnevet, és átszeli a távolságot kettőnk között. Hátrálnék de már nem tudok a fal miatt.
• Sajnálom, nem akartalak megbántani az előbb. - mondom és meg kellett köszörülni a torkom, hogy érthető legyen amit mondok. A lehelete teljesen elkábított.
• Hát akkor most tartozol nekem, hogy ne legyek dühös! - súgta a fülembe, majd lassan megcsókolt. Finom, puha csók volt. Mintha eddig fájt volna valamim, és most hirtelen elmúlt ez a fájdalom. Az ajka olyan volt mint a selyem. Meglepődve érzékeltem, hogy mennyire vágytam erre a csókra. Lehet, hogy bántott már meg és bunkó vagy éppen durva volt velem, de ezzel a csókkal mindenre bocsánatot nyert. Egy gonosz gondolat furakodott a fejembe: Will....az enyém.