5. fejezet Kellemes meglepetés, több szempontból is

Amikor hazaértem furcsa meglepetés várt rám. Anyu otthon volt.

• Anyu, hát jól vagy? - szaladtam hozzá és megöleltem.
• Jól, vagyok. Eddig is jól voltam, de azok a fránya orvosok nem akartak haza engedni. - csóválta a fejét mosolyogva.
• Ezek után nem fogsz annyit dolgozni, ugye? - kérdeztem tőle.
• Majd meglátjuk. - ölelt át.
• Te pedig! - fordultam Jasonhoz akinek fülig ért a szája.
• Nem is mondtad, hogy anyu itthon van, hogy haza jöhetett. - néztem rá vádlón.
• Dehogynem! Írtam sms-t amibe megírtam neked. - bizonygatta az igazát. Hát persze Will elvette a telefonom, de miért nem mondta meg, hogy mi volt pontosan az sms-ben? Talán azért mert tudta, hogy örülnék neki és így ő is azt szerette volna, hogy boldog legyek? Képtelenség! Will, nem ilyen srác, egész érzéketlen alaknak tűnik. Lehet, hogy az is. Az este csendesen telt, sokat beszélgettünk hármasban, végre volt egy nyugodt békés este ebben a zűrzavarban.

Másnap reggel amikor kinéztem az ablakon láttam, hogy havazik. Szuper! De legalább most a változatosság kedvéért nem az eső esik. Gyorsan felöltöztem majd lementem a nappaliba, ahol anyu készítette a reggelit a bátyám meg megpróbált segíteni neki, kisebb-nagyobb sikerrel.

• Jó reggelt! - köszöntem, majd megöleltem mindkettejüket.
• Hogy aludtál? - kérdezte anyu, mire Jason felkuncongott, de abbahagyta amikor csúnyán néztem rá.
• Ettől megijedtem. - mondta komolyan, de fél perc múlva hangos nevetésben tört ki.
• Ti sosem fogtok megváltozni. - mondta anyu. Kimentünk majd leültünk az asztalhoz, és reggelizni kezdtek. Én valahogy rá se bírtam nézni az ételre.
• Mondani szeretnék valamit... - kezdte anyu. Rosszul kezdődik, ezt már tudtuk a testvéremmel, ennek ellenére bíztatóan néztünk anyura.
• Az édesapátok a városba költözik. - mondta, és szerintem hallani lehetett, ahogy leesik az állunk. Anyu soha nem említette aput. Amikor kisebbek voltunk elváltak, miszerint ez csak egy diákszerelem volt és nem ismerték jól egymást. Nem tudom, hogy néz ki az apám, azt sem, hogy milyen. De valahogy ennek sosem éreztem a hiányát, tökéletesen megvoltam apa nélkül.
• Hogy-hogy? - Jason mindig is hamarabb reagált nálam, így most is ő kérdezett.
• Itt kapott állást. Szeretne megismerni titeket. - Anyu gondterhelten beszélt. Előre tudta, hogy ez nem fog könnyen menni, ugyanis Jason és én eléggé makacs egyéniségek voltunk mindig is.
• Én ennyi év után nem vagyok kíváncsi rá. Ha eddig nem keresett. - jelentettem ki.
• Szintúgy. Mondd meg neki, hogy hagyjon minket békén! Ilyenkor már könnyű játszani az apa szerepét amikor már vége a problémás időszaknak, te már felneveltél minket. Szinte már felnőttek vagyunk. - mondta a bátyám. Dühös volt és zaklatott.
• Jason, ne kapd fel a vizet! De megértelek és tiszteletben tartom a döntéseteket. - mondta anyu a végére már mosolyogva. Ezek után tovább csevegtünk minden féléről, kivéve a gyilkosságokról, amit anyu még most sem tudott. Épp anyunak segítettem leszedni reggil után az asztalt, amikor Jason huncut mosollyal közeledett felém.
• Szerintem meg kellene ünnepelni, hogy esett a hó. Tudod mint minden évben. - Annyira ördögien tudott vigyorogni, hogy megirigyeltem érte.
• Jason! Nem vagyunk már gyerekek! - mondta neki szépen, de valahogy mégis hátrálni kezdtem előle. Könnyen az ölébe kapott majd kivitt a szabadba, majd megállt velem.
• Nos mit szeretnél, hamar túl lenni rajta, vagy szép lassan kínozzalak? - kérdezte nevetve.
• Ne már! Jason! Légy szíves ne! Olyan hideg! Ígérem egy hétig takarítok utánad. - amikor láttam, hogy nem győzöm meg és vészesen közeledek a hó felé fojtattam az alkudozást.
• Beszélek pár lánnyal az érdekedben. Komolyan! Csak ne csináld! - kértem de Jasont nem hatottam meg, ahogy közeledtem a hideg fehérség felé, egyre jobban kapálóztam a karjaiban ő meg egyre jobban nevetett. Aztán véget vetett a kínszenvedésemnek. A hóban voltam és nem kímélt a bátyám. Miután végzett arrább állt egy kicsit majd megszólalt.
• Csodálatosan fest Mona Lisa! Köszönhetően a művészúrnak. - mondta majd színpadiasan meghajolt.
• Haha. Nagyon vicces! - néztem rá gonoszan mosolyogva.
• Mi van? - kérdezte.
• Most én jövök. - Nem gondoltam volna, hogy két nagy kamasz még ilyen idős korban is hó csatázni fog egymással, de mi megtettük és jól éreztük magunkat. Amikor mentünk már befelé a házba, ugyanis anyu elkészítette a forró csokit, amit ilyenkor mindig szívesen szürcsölünk be, egy fekete autó állt előttünk és Will támaszkodott neki hanyagul, majd intett a kezével, hogy menjek oda.
• Ki ez? - kérdezte a bátyám.
• Egy ismerős. - mondtam majd betoltam a házba, aztán odamentem Willhez.
• Szia! - köszöntem és láttam rajta, hogy valamin nagyon jól mulat.
• Szia! Mit akarsz? - tértem a lényegre.
• Csak visszahoztam. Ez a tiéd. - mondta majd a kezembe nyomta a mobilom.
• Ja, hát kösz. - mondtam neki.
• Hógolyóztatok? - kérdezte mosolyogva.
• Aha. Minden évben ezt csinálja velem. - csóváltam meg a fejem.
• Hát vigyázz magadra! Majd még úgy is megkereslek, még csak ez út jön a neheze, tudod mire értem. - Tudtam mire, gondol de én még most sem hittem el ezt az egészet, hisz olyan vagyok és úgy is érzem magam mint egy ember.
• Rendben. Szia! - köszöntem el, majd hátat fordítottam neki.
• Lena! Örülök, hogy anyukád jól van. - szólt utánam, majd beült az autóba és elhajtott én meg ott álltam és azon, gondolkoztam, hogy most mi van?