2. fejezet Alakok a sötétségben

Őszintén megijedtem, amit szégyelltem is, de végül is futni kezdtem. Minél gyorsabban, csak érjek be abba a nyomorult üzletbe. Most sem hagytam cserben magam, mindig is gyorsfutó voltam. Már nincs sok, hátranéztem de már nem láttam senkit, viszont, ahogy visszafordultam beleütköztem egy magas fekete hajú fiúba.

- Jesszus!  - ugrottam pár lépéssel hátrább.

- Bocs.- mondta hanyagul, de nem tűnt úgy mintha tényleg sajnálná.

- Aha, persze. Viszlát! – köszöntem el, de megfogta a karom.

- Mit akarsz te tőlem? – téptem ki a karom a szorításából.

- Csak megakarlak ismerni. – Egyből lejött, hogy nem tiszta az elméje.

- Megismerni, ha?? Este? A sötétben, úgy, hogy megragadod a karom? – zúdítottam a kérdéseket rá.

- Úgy tűnik mintha félnél egy kicsit. – villant meg gyönyörű kék szeme.

- Egyáltalán nem félek, tulajdonképpen azt sem tudom, hogy miért beszélgetek ilyen jött-ment alakokkal mint te. Azt sem tudom ki vagy. – mondtam neki majd végig néztem rajta és kellemeset csalódtam.

 Fekete hajú, magas, izmos alkatú fiú volt,és az arca is elbűvölő volt. Férfias, erős vonások, fehér bőr, gyönyörűen kék szem. Klassz! Engem is csak ilyen pszichopatákkal tud összehozni a sors.

- Hát oké, hidd el, nagyon szívesen beszélgetnék egy vadidegennel, de nem érek rá ilyesmire. – mondtam gúnyosan, majd elmentem mellette, de nem adta fel.

- Will Night vagyok, és most már nem idegen.– nyújtotta a kezét.

- Hello! – köszöntem neki.

- Na és én megtudhatom a te neved esetleg? – kíváncsiság hallatszódott  ki a hangjából. Hirtelen elgondolkoztam azon, hogy mondjam-e meg a nevem, de végül is nem félek tőle.

- Lena Blaze vagyok. – mondta neki.

- Hmm….érdekes lány vagy. Éhes vagyok. – Hát gáz a szitu!

- Te találsz engem érdekesnek? Komolyan? Hát ez….röhejes. Ha éhes vagy akkor egyél, ez ilyen egyszerű. – Furcsa alak. A szeme vészjóslóan megvillant.

- Ha az olyan egyszerű lenne. A vacsora néha házhoz jön, de ez nincs mindig így. – Komolyan velem akarja megvitatni az evési stílusát?

- Rendelj pizzát! Gyors meg minden és házhoz megy. De te nem vagy normális! Meg én sem. Ilyen hülyeségekről beszélni. De most már tényleg mennem kell. Különben se mászkálj ilyen későn. – mondtam majd elmentem újra csak mellette és hallottam amint nagyot szippant a levegőből, majd mélyen felsóhajt.

- Mégis miért ne mászkáljak ilyen későn? – kérdezte furcsa, gyermeki hangon.

- Gyilkosság történt. Néhány ember szerint vámpír követte el. De nyugi, szerintem badarság! – rántottam meg a vállam.

- Az? – kérdezett vissza.

- Naná! Miért csak azt ne mondd, hogy szerinted léteznek. Ne nevettes! Szia! – köszöntem el és most nem jött utánam, de pár méter után hátranéztem és még mindig ugyanott állt és figyelt. Nem tiszta, kár érte pedig jó pasi. Ahogy beértem a lemezboltba ledobtam magam az első üres székre, majd megvártam, hogy Crag kihajoljon a pult mögül.

- Hello csajszi! Mi járatban? – üdvözölt.

- Szia Crag. Nos azért a cd-ért jöttem, amit a múlt héten eltetettem. – mondtam neki, majd át is nyújtotta a régen áhított cd-ét.

- Kösz. – mondtam neki fülig érő mosollyal, ő csak bólintott.

- Mit szólsz az esethez? –  tudtam, hogy mire gondol, mert most mindenki erről beszélt.

- Szóhoz sem jutok. – nevettem fel.

- Komolyan. Nem félsz? – kérdezett rá.

- Nem, inkább a szeretteimet és a barátaimat féltem, bár annak örülök, hogy Lily most nem tartózkodik itthon, mert félpercenként be kellene nyugtatózni, annyira izgulna és félne. – gondoltam Lilyre  aki nagyon tenyértördelős fajta.

- Ja, hát igen. Sarah nagyon beleéli magát a dologba. Azt hiszi vámpírok vannak a városban. Ez olyan gyerekes! – nevetett teljes szívből.

- Ja, nekem is mondta az elméleteit. Hát nagyon fantáziadús. – osztottam meg a véleményem. Ekkor megcsörrent  a telefonom.

- Mond csak bátyó! – szóltam bele.

- Haza tudnál jönni? – olyan furcsa volt  a hangja, hogy aggódni kezdtem.

- Valami gond van? – kérdeztem gyorsan.

- Csak gyere haza! – utasított majd letette a telefont.

- Bocs de mennem kell! Majd találkozunk, jó melózást! – köszöntem el, majd kiléptem a hűvös, hideg levegőre. Ahogy mentem a sötét utcán hazafelé, megláttam két furcsa embert aki egy harmadik emberrel dulakodott.

- Hagyd békén! Felkeltetted a város figyelmét. – megismertem az előbbi furcsa alak hangját, akivel az imént beszéltem, hogy is hívták? Igen, Will. A másik furcsa kinézetű pasas rávetette magát, szegény emberre és beleharapott. Amikor felemelte a fejét, csupa vér volt a szája. Hátrálni kezdtem, hátha nem vesznek észre. De megbotlottam egy kavicsban ami felkeltette a figyelmüket és mindketten rám néztek. Egy percig csak lefagyva álltam, aztán mint akit puskából lőttek ki, sprintelni kezdtem. Láttam, hogy mindkettő a nyomomba ered, de hamar a házunkhoz értem és becsaptam magam mögött, az ajtót majd be is kulcsoltam.

- Mi a baj? – kérdezte Jason.

- Öhmm….semmi. Miért kellett hazajönnöm? Valami gond van? – tettem fel a kérdést.

- Ne borulj ki, oké? De anyu kórházban van. – mondta, én pedig csak hápogtam mint egy kacsa, mert nem tudtam megszólalni.

- De mégis miért? Mi történt vele? Mi a baja? – zúdítottam a nyakába a kérdéseket.

- Egyenlőre még nem tudják, de nagy valószínűséggel túlhajtotta magát a sok munka miatt. Bemegyek hozzá a kórházba. – mondta.

- Én is megyek. – jelentettem ki, de megrázta  a fejét.

- Nem jössz! Egyenlőre csak én megyek. Ha minden rendben lesz akkor holnap bejöhetsz te is. – Tiltakozni kezdtem.

- Nem tilthatod meg! Anyu van  a kórházban, érted? – kezdtem dühös lenni.

- Megértelek, de te is érts meg engem. Nem akarlak téged is lelki roncsként ápolgatni, ha épp nem az van a kórházban amire számítasz. Holnap jössz és kész! – zárta le a témát, majd csak az ajtócsapódást hallottam. Dühösen mentem lezuhanyozni, majd bebújtam a jó meleg ágyba. Zaklatottan aludtam el, és minden apró neszre felébredtem. Többször is furcsa zajokat hallottam, de úgy döntöttem elég volt a rém mesékből, én nyugodt életet akarok élni, így nem foglalkoztam a dologgal. Egészen addig amíg valami éles dolog  nem vájt a nyakamba….