1. fejezet Furcsa jelenségek

Ahogy a suliba vezető úton zötykölődtem, nem mellesleg a bátyám autójában, a gondolataim folyton-folyvást elkalandoztak. Hol erre gondoltam, hol arra. Mindig volt valami a fejemben, amin agyalni tudtam.

Anyu szerint nagyon jó megfigyelő vagyok, és jó emberismerő. Ezt valószínű tőle örököltem.

- Figyelsz te rám egyáltalán? - nézett rám szúrós szemmel a bátyám, Jason. Lehet anyu, mégis tévedett.

- Bocsi, kissé elkalandoztam. Mit is mondtál?- kérdeztem engesztelő hangon.

- Azt, hogy ma nem tudok érted jönni a suliba, mert baseball meccsem lesz. Ja, és anyu sem lesz otthon, mert be kellett mennie, dolgozni. - Szóval, ha anyu este hazajön, valószínű rossz kedve lesz és nagyon fáradt lesz. Olyan rég beszélgettem már vele egy jót.

- Jason! Gondolkoztál már azon, hogy ki követte el azt a gyilkosságot két héttel ezelőtt? - tettem fel egy hirtelen, egyáltalán nem idevágó kérdést, de foglalkoztatott az a tény, hogy az eddigi békés kisvárosunkban egy gyilkos mászkál.  A bátyám úgy nézett rám, mint aki kételkedik az épp elméjűségemben, de azért mégis csak megszólalt.

- Honnan veszed, hogy gyilkosság volt? - ráncolta össze szép ívű szemöldökét.

- Hát, mert szerinted, ki öli meg saját magát és hagy maga mellett egy olyan levelet, hogy ti következtek? - fejtettem ki a véleményemet, miközben az ablakon néztem a sötét színű felhőket. Egy biztos valami történni fog, érzem.

- Talán lehet, hogy igazad van, akkor haza tudsz jönni egyedül is a suliból? - kérdezett újból. Gyors témaváltás, szép volt bátyus. Valahogy mindig kibújsz a témák alól.

- Igen képzeld! Nem vagyok már kislány! - Utáltam, ha ne bánts virágnak, néztek, elvégre már majdnem felnőtt vagyok. Kivétel azokat a pillanatokat, amikor az unokahúgommal együtt nézem a Silvester és Csőrike kalandjait. Vagy a Hello Kitty-s meséket, amibe úgy utálom azt az idétlen macskát aki vigyorog és olyan hülyén beszél, ráadásul minden tiszta rózsaszín. Fújj!

- Nem vagy kislány, tizenhat éves vagy. - cukkolt vigyorogva, mikor már a sulinál voltunk. Otthon valószínű, hogy legalább egy taslit adtam volna neki, vagy megpróbáltam volna adni, de most az autóban nem lett volna könnyű kivitelezni, anélkül, hogy ne adja vissza. Leparkoltunk, majd mind a ketten elindultunk "az" épület felé.

- Na én akkor megyek is. Szia! Ja és hajrá Blue Birds! - szóltam még vissza vállam fölött drukkolás gyanánt.

- Kösz Lena! Vigyázz magadra! - kiáltott utánam a bátyám. Az első órám angol volt. Ez az egyetlen tantárgy, amit igazán szeretek is, úgy tényleg teljes szívemből.

- Hello! Mi újság? - köszöntött Lilyan, a barátnőm.

- Semmi Lily. És veled? - kérdeztem miközben lehuppantam a padba, majd kipakoltam a cuccaimat. Lily teljesen máshogy nézett, ki mint én. Neki vörösesbarna haja van, ami vállig ér, míg nekem barna hosszú hajam van, ami majdnem a derekamig ér. Lilynek barna a szeme, nekem pedig kék, valamint ő alacsonyabb egy fejjel nálam, de ő is ugyanolyan vékony alkat, mint én. Magas lány vagyok, ami néha hátrány, de sokszor van az előnyömre is.

- Hát valószínű cserediák leszek. –  Azt hittem túl ósdi a mi iskolánk ahhoz, hogy csere diákosdit játszanak.  

- Hogy mi? – kérdeztem élesen.

- Igen Lena, cserediák leszek, és…….holnap utazom Európába. - Ezt csak most közli velem?

- Klassz! Miért nem akkor mondtad el amikor már a reptéren vagy? Talán még a csomagjaidat kivihettem volna utánad! - néztem rá mérgesen.

- Ne haragudj! Csak olyan izgatott vagyok, és olyan sok mindent kell a fejemben tartanom. Ugye nem haragszol? - Hogy tudtam volna rá haragudni, hisz kiskorom óta ismerem.

- Dehogy haragszom! Csak…. váratlanul ért. De örülök neki, hogy utazhatsz, na meg, hogy boldog vagy. - mondtam neki, majd halvány mosolyra húztam az ajkamat, holott a lelkem mélyén máris iszonyatosan magányos és szomorú voltam, hogy elutazik a legjobb barátnőm. Igen, az emberek olyan érzelmesek tudnak lenni. Rosszul lettem a búcsúzkodás gondolatától.

- És meddig maradsz? - próbáltam vidámnak és lelkesnek tűnni, ami kissé nehézkesen de sikerült, mert láttam, hogy Lilynek is jobb kedve lett.

- Hát azt hiszem három hét. Csak elköszönni jöttem be, mert még be kellene csomagolnom, meg minden. De már nagyon izgatott vagyok. - nagyon jó! Akkor már a mai napomat is egyedül kell töltenem. Istenemre mondom, hogy nagyon önző vagyok! A francba is!

- Ahh....hát értem. - Sosem voltam az érzelmek embere, így most sem én kezdtem a búcsúzkodást.

- Vigyázz magadra Lena! Remélem, nem felejted el a barátnődet. - búcsúzott Lily könnyes szemmel.

- Nem felejtelek el! Ígérem! Vigyázz magadra és érezd jól magad! -  Nekem is kibuggyant egy-két könnycsepp de azonnal le is töröltem, hiszen egy erős lány nem sír!  Megöleltük egymást és Lilyan kisétált az életemből. Azt nem tudom, hogy kis időre vagy véglegesen. Egész nap csak szédelegtem a suliba. Az egyik teremből ki a másikba be. Kész agyrém volt. Aztán az utolsó órán megszólalt a hangos bemondó.

„Minden tanulót szeretnék értesíteni, hogy a holnap tanítás elmarad, egy baleset miatt. Valamint arra kérek mindenkit, hogy menjen haza most azonnal! Szerdán tartunk megemlékezést, Miranda Gant tanuló emléke miatt, aki elhunyt. Köszönöm a megértéseteket.” – mondta az igazgató. Ezen nem kicsit döbbentem meg és a többi diák sem. Mindössze két perc alatt olyan nyüzsgés támadt, hogy csak a sok sikongatást és a sajnálkozást lehetett hallani. Ahogy kimentem a suliból, hogy haza menjek, egy mentőautó állt az udvaron, mellette pedig a rendőrség táborozott le. De ami a legjobban megrémisztett, az a hullás kocsi volt. Csak filmeken láttam még ilyet, de teljesen megborzongtam. Miranda Gant tényleg meghalt volna? Nem ismertem csak látásból, de teljesen normális és átlagos lánynak tűnt. Miért pont ő? Valószínű a szülei lehettek még ott ugyanis egy nő keserves sírását lehetett hallani, amint a lánya nevét kiáltja. Szörnyű volt látni mindezt. A sokkból felébredve hazamentem. Újabb gyilkosság. Kezd az egész furcsa lenni. Ki követheti el mindezt? De a legfőbb kérdés: Mit akar ezzel elérni? Meg akarja félemlíteni Dreadful városát? Mert akkor véget ér az ámokfutása, ugyanis már mindenki retteg. Vajon mikor csap le újra a gyilkos? Mint egy rossz krimi. Ahogy hazaértem, egyből megcsörrent a mobilom. Sarah volt az az iskolaújság főszerkesztője.

-        Szia! Mond csak! – szóltam bele a telefonba.

-        Szia! Hallottad te is, ugye? – Sarah hangja olyan izgatott volt, hogy majd elsírta magát.

-        A gyilkosságot? – kérdeztem rá.

-        Azt is, de a fő sztorit? – kérdezett vissza.

-        Nem, azt nem hallottam. – feleltem egyszerűen.

-        Én ott voltam. Láttam Miranda holttestét. Elképesztő volt! Nem csak a könyvekben léteznek Lena! – ordította a telefonba.

-        Mégis mik? Mi történt? – Nem tudtam követni.

-        Miranda holttestén sehol egy karcolás, semmi. Kivéve a nyakát, ahol harapás volt. Nem volt vér a testében. – Elhűltem. Pár másodpercig csendben voltam, majd megszólaltam.

-        Na és mit gondolsz erről? – Tudtam, hogy van valami elmélete.

-        Vámpírok vannak a városban. Az igazgató, a rendőrök és az orvosok csak azt mondják, hogy véletlen az egész és, hogy csak elvérzett. De gondolj csak bele, hogy tud valaki ilyen szabályosan és ilyen gyorsan elvérezni egy sebbel a nyakán ami úgy néz ki mint egy harapás? – Kezdett kicsit sok lenni a lányból.

-        Szerintem túl sokat képzelsz bele a dologba. Miranda meghalt valami baleset miatt és ennyi, semmi több. – világosítottam fel.

-        Semmi több, persze. Majd csak figyeld a jeleket! Biztos vagyok benne, hogy újra és újra meg fog történni. Csak mindig máshogy fognak meghalni az áldozatok. – mondta rejtelmesen és borsózni kezdett tőle a hátam.

-        Túl sok krimit nézel Sarah! – nevettem fel, de a hangom remegett és még mindig a történtek hatása alatt voltam.

-        Ahogy gondolod. De majd idővel te is be fogod látni. Na de most le kell tennem, megyek és készítek pár fotót. Tiszta vér minden. – Ezt olyan örömmel mondta, mint egy ötéves gyerek akinek azért ér fülig a szája, hogy: „ Van egy zsák cukorkám! Éljen! ”

-        Menj csak. Szia! – köszöntem el, majd letettem. Mivel holnap nem lesz suli, úgy döntöttem, hogy szétnézek ebben a poros kisvárosban. Már rég besötétedett mire elindultam. Hideg este volt és valahogy olyan vészjósló hangulat keringett a levegőben. Senki nem járt az utcán. Csend volt, félelmetesen nagy csend. Akkor ijedtem meg igazán amikor a csendet egy éles női sikoly törte meg. Megszaporáztam a lépteimet, hogy minél hamarabb odaérjek a kedvenc lemezboltomba, de ahogy hátranéztem láttam, hogy egy sötét alak jön utánam.